Magyarkanizsa község önkormányzata hagyományteremtő szándékkal hívta meg és fogadta a község legkiemelkedőbb eredményeket elért diákjait 2009. június 18-án. A polgármesteri fogadás keretében 101 olyan diák kapott elismerést és ajándékot, akik a különböző versenyeken elért eredményeikkel hozzájárultak nemcsak az iskolájuk, hanem a község jó híréhez is. A fogadáson részt vettek a községi általános iskolák, a középiskola és az alapfokú zeneiskola tanulói.
A „Felemás diákfogadás” című írás több ellentmondást és pontatlanságot tartalmaz. Már a címben jelzett, tehát kiemelt bírálat sem helytálló, hiszen az újságíró mindjárt a cikk elején elismeri, bevallja, hogy „felemelő érzés volt látni a városháza dísztermét így, tele mosolygó gyerekekkel, fiatalokkal, jó volt hallani a köszöntő szavakat.”
A polgármester és az illetékes polgármesteri tanácsnok ünnepélyes hangvételű beszéde után az önkormányzat szakmunkatársa ismertette a különböző versenyeken első, második és harmadik helyezést elért diákok nevét, és kiosztotta a számukra előkészített jutalmakat. A diákokról és felkészítő tanáraikról fényképek készültek, majd következett a csemegézés.
Az írás / beszámoló / eddigi része, eltekintve a címben foglalt célzástól objektív, bár az ünnepség fényét elhomályosító, magyarán „kákán is csomót kereső” szándék nyilvánvaló. A cikk további része viszont már nem a tényekkel, hanem az újságíró elvárásaival, jobbára egyéni, illetve a helyszínen „elmarasztaló véleményüket” hangoztató, majd „zúgolódva távozó”, de meg nem nevezett pedagógusoktól hallott bírálatokkal foglalkozik. És azzal az újságírói kesergéssel, hogy „hát hogy a manóba lesz ebből most riport?”. Itt derül fény az újságírót aggasztó dilemmára, nevezetesen arra, hogy miként teljesítse féloldalas normáját, mit lehetne még az önkormányzat diákfogadása kapcsán papírra vetni. A vívódás eredménye, hogy a szerző a beszámolóból átcsapott a kommentárral vegyített jegyzet műfajába.
Arra a kérdésre, hogy miért nem egyesével kerültek az elismerő oklevelek és az ajándékok kiosztásra, az a nagyon is logikus válasz, hogy így túlságosan hosszadalmas lett volna a fogadás, amit a gyerekek aligha méltányoltak volna. A felkészítő tanárok munkájának méltatására viszont minden évben hagyományosan a Pedagógus napon kerül sor.
Ami pedig a nemzetközi versenyeken kiváló teljesítményt nyújtó, de nem helyezett diákokat illeti, erre valóban rá kellett volna mutatni, hiszen ezek a tanulók is megérdemlik a dicsérő szavakat és a jutalmat. Persze nehéz elképzelni, hogy a nemzetközi versenyeken nem ugyanazok a diákok képviselték Magyarkanizsát, akik előzőleg már helyi, körzeti, tartományi vagy országos szinten is bizonyítottak.
Lehetne még hosszasan csűrni-csavarni, latolgatni, mérlegelni, hogy valójában „kutyafuttában ült-e ünnepet” a község legsikeresebb diákserege, illetőleg hogy az önkormányzati fogadás nemes, ösztönző és céltudatos szándékot foglalt-e magába, a fiataloknak oly fontos siker elismerésének élményét nyújtotta-e vagy sem. Mindez valóban a mérlegelés tárgya lehet, de bízzuk ennek eldöntését a „mosolygó gyerekekre”, szüleikre, felkészítő tanáraikra.
Reflektálni kell arra a mondatra is, hogy „talán jobb lett volna kikérni egy gyakorló pedagógus véleményét is arról, hogyan kell megszervezni egy diákfogadást”, mert az objektivitás ezt megköveteli. A cikkíró jól tudja, hogy tapasztalt gyakorló pedagógus is részt vett a szervezésben, hiszen írásában idézett annak elhangzott köszöntőjéből.
Végezetül egy szakmai intelem: az írásra, főként, ha jegyzet vagy kommentár, jusson rá elég idő, fordítódjék rá kellő figyelem, hogy a kevesebb több legyen.
Magyarkanizsa, 2009. 06. 23.
Magyarázzák a bizonyítványt
Magyarázom a bizonyítványt-szerű, alapvető félreértelmezésektől tarkított cáfolattal reagált a Felemás diákfogadás című írásomra a magyarkanizsai önkormányzat nevében annak szóvivője, amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert nem volt ott a rendezvényen. Éppen ezért a cinikus reagálásában érveket nem is tudott felsorakoztatni.
Akik viszont ott voltak, még ha nem is nevezte meg őket a cikk, bizony sokan valóban az újságíróhoz hasonlóan kiábrándultan távoztak. Az újságírók (nemcsak én) például azért, mert nem a protokolláris részre voltak kíváncsiak, hanem a tehetséges diákokra – de úgy tűnt, ez a rendezvény valamiért nem tudott róluk szólni. Hogy mások ezt nem tették nyilvánosan szóvá? Azért van a média, hogy megtegye helyettük.
Egyébiránt a községben dolgozó újságíróknak nincs szükségük protokolláris fogadásra ahhoz, hogy bármilyen normát teljesítsenek, mert anélkül is bőven van (jobb) témájuk. Erre a szóvivőnek illenék emlékeznie, hiszen nemrég még ő is az újságírók keserű kenyerét ette. Mivel erről már rég megfeledkezett, aligha van erkölcsi joga bármiféle szakmai intelemmel élni. Az újságírónak viszont erkölcsi kötelessége rámutatni a visszásságokra – még akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.
