Erzsébet egy éve nem tud a lábára állni
Rendezvényre rohantam éppen, az utolsó pillanatban. Mégis lefékeztem az út mellett álló fiatalasszony előtt. Két mankóra támaszkodva próbált leinteni. Kérdeztem, segítsek-e beülni a kocsiba, mosolyogva elhárította. Bekászálódott. Balesete volt, elgázolta egy motorkerékpáros. Nem sikerült helyrehozni a törött lábát, ezért majd újra el kell törni, mesélte.
Hetek, talán hónapok múltán Magyarkanizsán álldogált az út mellett. Megint hivatalos ügyeket intézett a szociális központban, a munkaközvetítőben. Most már rákérdeztem, hát valóban nem tud senkitől segítséget kérni? Egyedül neveli két pici gyerekét, az apjuk nem törődik velük, csak addig volt velük, amíg ő kórházban volt, válaszolta.
Néhány nappal ezelőtt Nagy Gizella, a horgosi Fészek Nagycsaládos Egyesület vezetője megdöbbentő hírrel fordult hozzám: egy fiatalasszonynak, aki két mankóval jár, műtétre kellene mennie, mert rosszul forrt össze a törött lába, és nincs kire hagynia a két pici gyerekét.
Beazonosítottuk: az én utasomról van szó, akit, mint kiderült, Dobó Erzsébetnek hívnak.
A bérelt házban a szegényes bútorok, a foghíjas berendezés között két mosolygó apróság és egy megtört tekintetű fiatalasszony fogadott.
– Tavaly augusztusban át akartam menni az úton, hogy megkérjem a szomszéd nénit, vigyázzon addig a kicsikre, amíg elmegyek a gyógyszertárba. Este fél 9 körül volt. Körülnéztem, megvártam, hogy elmenjenek az autók, és elindultam. Hirtelen ott termett egy motorkerékpár. Két hétig kómában voltam, a fejem felrepedt, a bal alsó lábszáramban mindkét csont eltört, nyílt törés volt. Később kiderült, hogy az összeillesztés nem sikerült, azt mondták, újra el kell törni – mutatta a bal lábát, amit egy furcsa fémszerkezet tart.
Erre a lábára nem tud rálépni. Két rossz mankóval közlekedik, úgy takarít, főz, mos (kézzel, mert mosógépe nincs, holott a pici még pelenkás). A ház, bár rendkívül szerény, de tiszta, még a kopott szőnyegdarabok is azok, habár porszívó sincs a házban.
– Több vállaltban dolgoztam, mindent elfogadtam, amit a munkaközvetítő kínált, és állandóan jártam napszámba is. Egy éve nem tudok dolgozni, havi 13-14 ezer dinár a szociális segély és a családi pótlék. Ötven euró a lakbér, plusz a víz, villany. A kicsik semmit sem kapnak az apjuktól. A nagyobbik fiam igen, az első férjem rendes apa. A nagyfiam a nagyanyjánál lakik, középiskolás. Már arra gondoltam, rábíznám a kicsiket, amíg kórházban leszek. De hát ő nem tud főzni, mosni. És annyi minden kellene, a kicsiknek ruhanemű, élelmiszer. A gyerekeknek néha veszek, vagyis amikor megkapom a pénzt,( segítőkész ismerősök is vesznek, főleg egy volt iskolatársam segít) szalámit, virslit. Azt anyu csak nézi. Főzni? Szűz bablevest, karfiolfasírtot igen, de húst ritkán látunk.
Kaptak már egy kis segítséget a szociális központtól, a Vöröskereszttől. A konyhabútort a gyerekek apja szétverte, amíg az anyuka a kórházban volt, és adósságokat csinált még ott is, ahonnan a tejet hordták a kicsiknek. Az asszonyt is bántalmazta már, ezt később a községi tanács szociális védelemmel megbízott tagja megerősítette.
A tehetetlenség és a szegénység mellett azonban mégis az a legnagyobb gond, hogy mi legyen a két picivel a kórházi kezelés és a lábadozás alatt.
– Sose gondoltam volna, hogy mozgáskorlátozott leszek. Rengeteget dolgoztam, szerettek a gazdák, mert tudták, hogy mindent rám lehet bízni. Most meg, nézze, nem tudok a lábamra állni. A tárgyalásra nem bírtam elmenni. Állítólag 85 km-es sebességgel jött a motor. Rólam meg azt terjesztik, hogy ittam, azért ütöttek el, pedig dehogy ittam! Hat hónapos volt a pici, szoptattam, hogy is ittam volna?!
Miközben beszélgettünk, a két pici ott sündörgött körülöttünk, mindketten írni akartak, mint az idegen néni. Amíg az anyuka kiment, hogy tisztába tegye a picurt, a nagyobbacska, a kislány, keszekusza virágokat rajzolgatva szinte szóról szóra ismételte maga elé, amit az anyja mondott: „este már fáj a lábam, fájdalomcsillapító, nyugtató kell, hogy el tudjak aludni, segítség nélkül, minden nélkül nagyon nehéz…”
Valentin kétéves lesz, Georgina négy. Erzsébet első házasságából származó fia tizenkilenc. Benne van minden reménye. Sajnos a fiatalemberrel nem sikerült felvenni a kapcsolatot, csak Darabán Piroska, a községi tanács szociális védelemmel megbízott tagja mondta el, egyelőre azt a lehetőséget látják, hogy megoldják a két kicsi napközis ellátását, amíg az anyuka kórházban lesz, és lábadozik. A nagyfiúnak kellene a két kicsit elvinnie a napközibe, és hazavinni őket, rá hárulna a délutáni, esti és éjjeli felügyelet. (Úgy érzem, ebben neki is nagy-nagy segítségre lenne szüksége.)
– A kicsik kapnak majd reggelit, uzsonnát és ebédet, és ha az anyuka kijön a kórházból, akkor tud majd segíteni a házi betegápoló is, mert hamarosan indítjuk a szolgálatot. Nagyon bonyolult ügy ez, és nagy baj, hogy az apa nem törődik a gyerekekkel. Márpedig neki is felelősséget kell vállalnia – mondta Darabán Piroska.
A legfrissebb hír, hogy a nagycsaládosok ruhaneművel segítenek az anyának. Ő pedig abban reménykedik, hogy a nagyfiú tudja majd vállalni kistestvérei felügyeletét. Talán még a mosást is meg tudná oldani, csak volna egy mosógép.
Erzsébettel végül abban maradtunk, hogy majd még találkozunk. Az udvaron fényképezkedtünk a tavaly kapott játékok mellett. Erzsébet letámasztotta a mankókat, hogy felemelhesse a picit. Közben még sorolta, mi minden kellene: a kicsinek bicikli, még egy bili, mert hát ketten vannak, és kellene egy női bicikli is, két üléssel, hogy mindkét kicsit vihesse.
Megjegyeztem, korai még az a női bicikli.
– Meggyógyulok én – mosolygott rám a kicsikbe kapaszkodva.
– Női bicikli kellene, és két ülés rá – mondta az anyuka
