Június 4-én munkába mentem. A délutáni váltást vezettem azon a héten. Csak félgázon robogtattam Tomos automatikomat, mert egyrészt élveztem a nyár erőlködését, másrészt azon töprengtem, megrendelte-e valaki délutánra a harangozást.
Mert szokták. A két harangszó közül, melyek miattunk, magyarok miatt szólnak, a rezgőbb hangú ez. Lassítottam, mert a Fő utcán tatarozták a 39-es számú polgári házat és a mesterek elfoglaltak maguknak egy kicsit az úttestből is. Igazából nagyon örültem, mert ezek az eklektikus épületek határozzák meg a legmarkánsabban azt az Óbecsét, amit én is a magaménak tudok tekinteni. Nem sok maradt már belőlük, de a múltkor nagyon büszke voltam rájuk, mert egy Dunaújvárosból idelátogató diákcsoportnak olyan pestiesnek tűnt városunk ezek miatt a házak miatt. Fölnéztem, hogy lássam hogyan haladnak, és ekkor lefékeztem! Úgy tűnt mintha a magyar címert láttam volna a kapu fölött, ott, ahol eddig sima fal volt. Ha nem ismerném magam, akkor azt gondolhattam volna, hogy eddig nem vettem észre. De nem szokta az ilyesmi elkerülni a figyelmemet. Levettem a bukósisakot és elolvastam a vörös márványba vésett magyar címer köré írt rövid szöveget. Azután még egyszer el kellett olvasnom. A táblán ez állt: 1896 MAGYARORSZÁG EZERÉVES FÖNÁLLÁSA – EMLÉKÜL, ZABOS VERONA, CSESZÁK PÉTER. Megkérdeztem a mestereket, hogyan került ez a tábla ide? Mondták, hogy el akarták távolítani a válladózó vakolatot, amikor valami kőfélébe ütközött a vésőjük. Akkor óvatosabban kezdték fejteni és – Láss csodát! – ez bújt elő. Az adai kőműves mesternek is tetszett, amit találtak és szépen letakarították. Később még az állást is fölállították nekem, hogy le tudjam fényképezni. Most még egyszer szeretném nekik megköszönni a segítséget és, hogy ilyen figyelmesen bántak az óbecsei „Kőműves Kelemennével”, ami ha a falakat nem is tartotta, de a tárgyilagos történelem egyik pillére lett városunkban, pont június 4-én. Köszönettel tartozunk még Cseszák Péternek, aki 1896-ban fontosnak tartotta e táblával megjelölni országunk nagy ünnepét, és annak a még föl nem derített személynek, aki valószínűleg kilencvenegy évvel ezelőtt, jobbnak látta eltüntetni kapuja fölül a díszt egy simítólapáttal.
Így van most egy száztizenhárom éves millenniumi emléktáblánk és reméljük, hogy az Óbecsei önkormányzat és a Városi Múzeum segítségével még sokáig lesz is!
