Sajnos az utóbbi időben egyre több olyan hír kerül a sajtóba, amely a sztrájkokról, az elmaradt béreik miatt tiltakozó munkásokról szól. Ritkán vagy szinte sohasem fordul elő, hogy egy sztrájk indokolatlan lenne. Minden munkaközösség előbb megpróbál tárgyalni, szót érteni, békés úton érvényt szerezni a követelésének.
Az utolsó lépésre nagyon nehezen szánja el magát az ember. Senki sem szeret sztrájkolni.
Nos, kedves Olvasó, mi magunkkal ritkán foglalkozunk e lap hasábjain, mert úgy tartjuk, nem élhetünk vissza azzal a helyzettel, hogy a mi kezünkben van a ceruza. Az utóbbi hetekben mégis napvilágot látott egy-egy magunkról szóló vagy velünk kapcsolatos írás. Azért, mert úgy gondoljuk, a helyzet tarthatatlan.
Legutóbb 10 évvel ezelőtt volt sztrájk a Magyar Szóban. Először az év márciusában egyhetes munkabeszüntetéssel tiltakozott a szerkesztőség, majd ugyanebben az évben augusztus 23-tól október 26-ig ismét szünetelt a munka. Az ok, hogy a háborús években ellenzékinek számító szerkesztőséget koldusbotra juttatta a hatalom. Zárolták a vállalat folyószámláját, kikapcsolták a telefonokat, a dolgozók meg öt hónapig nem kaptak fizetést. Tíz évvel ezelőtt a végső elkeseredés késztette arra a szerkesztőséget, hogy beszüntesse a munkát – több évig tartó agónia után.
Most ismét sztrájkhangulat van a szerkesztőségben. Hogy miért? Szinte ugyanazok az okok, amelyek tíz évvel ezelőtt voltak: elavult munkaeszközök, alacsony és ki nem fizetett bérek, méltatlan munkakörülmények.
A Magyar Szó alapítói jogát 2004 óta a Magyar Nemzeti Tanács gyakorolja. A helyzetünk mind a munkakörülmények, mind a bérek tekintetében csak annyival lett jobb, hogy idén áprilisig kisebb-nagyobb késéssel megkaptuk a sohasem magas fizetésünket. A munkakörülményeink javítását, illetve a bérek emelését mindig valamilyen változástól vártuk, és eddig nem tiltakoztunk, mert reménykedtünk, hogy majd a soron következő változás valamiféle előrelépést hoz. Legutóbb az új nyomda beüzemelésétől reméltük ezt. Most sem tiltakoznánk, ha nem múlt volna el két év az új nyomda beindításától, és nem azt látnánk, hogy helyzetünk nem javult, hanem romlott. Sőt kilátásaink sem kecsegtetnek semmilyen javulással.
S ez a sztrájkra való készülődés sem egy elsietett ötlet. Már tavaly ősszel jeleztük a vállalat vezetésének és az alapítónak, hogy gondok vannak. Elégedetlenek vagyunk az alacsony fizetésekkel. Akkor átmenetileg valamicskét emeltek a béreinken, és ígéretet kaptunk, hogy apró lépésekben ugyan, de számíthatunk további emelésre. Nemcsak a további fizetésemelés maradt el, hanem az április bérünket csökkentették 15 százalékkal, megvonták tőlünk az utazási költségtámogatást, és a szerkesztőknek előírták, mekkora összeget költhetnek a tiszteletdíjas munkatársak munkájának kifizetésére. Tavaly ősz óta a szerkesztőségek külföldre utazó tagjai nem kapták meg napidíjaikat. Persze, tegyük gyorsan hozzá, nem arról van szó, hogy szerkesztőségi pénzen utazott volna el közülünk bárki is, hanem általában a meghívó fél vagy az újságíró fizette az útiköltséget és a szállást is.
S ez még nem minden: az áprilisi fizetésünk harmadik részletét július elején kaptuk meg. Most augusztus elseje van, eddig a májusi bérünk első részletét vehettük kézhez. Azok, akiknek családja van, azért kerültek nehéz helyzetbe, a fiatalok döntő többsége pedig albérletben él, ők meg azért. Követeljük elmaradt béreink maradéktalan kifizetését.
Évtizedek óta kicsi a fizetés a Magyar Szóban, nem is tiltakoznánk, főként nem a világgazdasági válság idején, ha ez az elkeseredés nem hozott volna felszínre olyan dolgokat, amelyek szerintünk megengedhetetlenek a 65. születésnapjára készülő napilappal szemben.
Az egyik ilyen dolog, hogy a tartományi kisebbségi lapok közül a legkisebb arányú támogatást éppen az egyetlen napilap kapja. Igaz, hogy ez egy jókora összeg, de vajon milyen mérce az, amely szerint egyik-másik lap 65, sőt 100 százalékos támogatást kap a tartományi költségvetésből, a Magyar Szó meg költségvetésének csupán a 31 százalékát. Hogy nem a mi dolgunk ezzel foglalkozni? Ez így van. Nekünk az a dolgunk, hogy végezzük a munkánkat, a lehető legjobban. De mivel a Magyar Szó nem magánlap, nem a Magyar Nemzeti Tanács tulajdona, így jogosnak érezzük a problémafelvetést, s követeljük, az alapítói jogokat gyakorló testület járjon közbe, hogy ez módosuljon. Persze lehetne most arról is beszélni, hogyan történhetett meg, hogy az elmúlt öt évben ez senkinek sem tűnt fel, ezzel senki sem foglalkozott. De nem a feszültség szítása a célunk, hanem a probléma mielőbbi megoldása. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az alapító politikai tőkéjét hasznosítja. Azt hiszem, itt fog majd kiderülni, vajon igazából mennyire fontos a Magyar Nemzeti Tanácsnak a Magyar Szó. (Egyelőre, úgy látszik, nem vesznek bennünket túl komolyan, hiszen Kókai Péter főszerkesztő lemondott, és a szabályszerűen lebonyolított pályázat után több mint két hónapja nem nevezik ki a lap új főszerkesztőjét, a Magyar Nemzeti Tanács tagjainak másfél hónappal ezelőtt továbbított szerkesztőségi levelünket sem tartották sürgetőnek, hogy összehívják a 35 fős testületet.) A szerkesztőség sztrájkbizottsága az év végéig adott határidőt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács beindítsa a tartományi támogatások elosztási rendszerének felülvizsgálatát, illetve a Magyar Szó újrapozicionálását. Megengedhetetlennek tartjuk ugyanis, hogy – ellentétben a többi kisebbségi lappal – a napilap boldogulását egy gazdasági vállalattól, nevezetesen a nyomda sikeres működésétől tegyék függővé. Nem lehet piaci körülmények közé kényszeríteni a Magyar Szót úgy, hogy közben egy gazdasági vállalat boldogulásában kell osztoznia.
Harmadik követelésünk, hogy legyen a Magyar Szó is nemzeti intézmény, azaz élvezze az anyaország folyamatos, pályázat nélküli támogatását. Egyetértünk, hogy vannak más fontos intézmények is, amelyeknek fel kellene kerülni erre a listára. A mi esetünkben, akárcsak a fentebbi témával kapcsolatban, azt nehezményezzük, hogy ezt nekünk sztrájkfenyegetéssel kell elérnünk ahelyett, hogy a vajdasági magyarság nevében tevékenykedő politikusok számára ez kézenfekvő lett volna.
Kedves Olvasó! Augusztus elsején figyelmeztető sztrájkba kezdünk. Ha az ezt követő két héten belül nem sikerül megegyezésre jutnunk a vállalat vezetésével és az alapítóval, augusztus 17-én beszüntetjük a munkát.
Azzal kívánnak bennünket rávenni, álljunk el szándékunktól, hogy az Önök tájékoztatása nekünk erkölcsi kötelességünk. Vajon valóban csak mi vagyunk, lehetünk felelősek azért, hogy sztrájkhangulat van a szerkesztőségben? Csak a miénk az erkölcsi teher?
