Mint néma leventék, úgy ültek a Magyar Nemzeti Tanács tagjai pénteken késő délután a testület ez évi első ülésén. Hogy miért mondom ezt? Mert meggyőződésem, hogy ha a közösségtől bizalmat kapott emberek komolyan vennék dolgukat, akkor több kérdést is kutya kötelességük lett volna feltenni. Például azt, hogy miért augusztus elején kerül a testület elé a Magyar Szó és a Hét nap című lapok tavalyi évi zárszámadása és idei munkaterve? Illett volna rákérdezni, hiszen ez a testület gyakorolja mindkét lap alapítói jogait. Ugyancsak ezen az ülésen került napirendre a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet tavalyi munkájáról szóló jelentés illetve az idei terve. Ennek az intézménynek az MNT a társalapítója. Józan ésszel az ember elvárta volna, hogy felteszik a tisztelt hölgyek és urak a kérdést, vajon valaki viccel velük, hogy augusztusban kell véleményt mondani arról, hogy a hatáskörükbe tartozó intézmények hogyan működtek illetve működjenek. Nem volt egyetlen ember sem, aki ezt megkérdezte volna. Felvetődik a kérdés: vajon miért?
Tegyük fel azért, mert nem érdekli őket. Nos, ha ez így van, akkor az, ami az MNT-ben történik, csupán látszattevékenység.
Tegyük fel, hogy nem ildomos szólni, hiszen akkor legközelebb nem kap a kérdéses MNT-tag által vezetett vagy istápolt intézmény támogatást, vagy maga a rebellis tag nem kaphat valamilyen jól jövedelmező bizottsági megbízatást, vagy esetleg nem lesz majd azon a listán, akiket magyar állami kitüntetésre javasolnak.
Tegyük fel, hogy tisztában vannak az MNT-tagok azzal, hogy ez, ami a legutóbbi ülésen zajlott, csupán játék, hiszen mindenki előtt világos volt, hogy semmit sem jelent sem az, ha felteszik a kérdéseiket, sem az, ha netán belemélyednek és elmondják véleményüket most az év vége előtt három és fél hónappal. Egyfelől azért, mert egyszerűen elmúlt az idő, másfelől meg azért, mert úgysem ők döntenek. Tehát értelmetlennek látták a kérdésfelvetését, de azt sem kérdezte meg senki, hogy miért csupán két és fél hónap után nevezték ki a Magyar Szó főszerkesztőjét. Hallgattak a MNT tagjai, mintha néma leventék lennének. És hallgattak a sztrájkunkról is, noha a szerkesztőség valamennyiüket név szerint megszólította még június 17-én, és kérte közbenjárásukat, hogy a testület tűzze napirendjére szerkesztőségünk helyzetét.
A némaság önmagában is felháborító lenne, ám ugyanezen az ülésen elhangzott, hogy a nemzeti tanácsokról készülő törvényben lehetőség lesz majd oktatási, kulturális és más, közösségünk szempontjából fontos intézményeket alapítani, illetve a már meglévőek alapítói jogait átvenni.
Nos, kedves hölgyeim és uraim, minek Önöknek bármely intézmény alapítói joga? Hogy odatűzzék bokrétának a Magyar Nemzeti Tanács kalapja mellé? Hogy fognak Önök valamennyien a magyar közösség szemébe nézni? Önök a kiválasztottak, Önök a vezetők, Önöktől várja el ez a közösség, hogy a legjobban és mindannyiunk nevében cselekedjenek. Ez így Önök szerint rendjén van?
Ugyanezen az ülésen elhangzott az is, hogy rajtunk, a közösségen múlik, hogy sikerül-e összeszedni a MNT közvetlen megválasztásához szükséges 120 000 aláírást. „...amennyiben nem iratkozik fel kellő számú személy a választási névjegyzékre, akkor az mutatkozik meg, hogy nincs is szükség nemzeti tanácsokra”.
Mint annyiszor már, most is megkezdődött a nyomásgyakorlás a közösségre. Mi leszünk a bűnösek, ha politikai vezetőink nem mutathatják fel, hogy lám, mögöttünk felsorakozik az egész vajdasági magyarság.
De kérem, ez átverés. Nem fenyegetőzni kell. Megengedhetetlen a felelősség egyetlen hanyag mozdulattal történő átruházása a közösségre, ahelyett, hogy maga a személyi elvű autonómia legfelsőbb testülete elgondolkodna, vajon ők mindent megtettek-e annak érdekében az elmúlt hét esztendő alatt, hogy a közösség bizalmát kiérdemeljék.
Ezen a legutóbbi ülésen elégtelenre vizsgáztak.
Soha sem volt nagyobb szüksége az MNT-nek a közösség támogatására, mint most, a névjegyzékre való készülődés előtt. Politikai rövidlátásra vall ilyen hibákat véteni. Testületileg is és egyénileg is gondolom, mindenki kellő mértékben szégyelli magát, hogy részt vett ebben a nyilvánvaló maszatolásban.
