Győri Dezső és József közel negyven év után ültek le közös vacsorára a szépen megterített asztalhoz. Dezső Melbourne-ből, József Banja Lukáról érkezett a találkozóra, amelyet két éve terveznek, szerveznek Dezső kezdeményezésére, s amelyre négyen Ausztráliából érkeztek a szülővárosba, Topolyára. A tíz testvér, Győri József és Szakmány Etelka gyerekei az egykori Piac utcából az elmúlt hétvégét együtt töltötték.
Az egykori családi ház udvarán gyülekeztek, ki a munkából érkezett, ki az utolsó pillanatban, a polgármesteri hivatalban csatlakozott a társasághoz. József a rangidős, a boszniai Szerb Köztársaságból érkezett családjával, ő kezdte a bemutatkozást, s utána szép sorban, röviden elmesélték életük történetét. Bábi Attila polgármester kihangsúlyozta, hogy sok szó esik manapság a nagycsaládosok gondjairól, de kevés arról, hogy milyen sok örömet, erőt ad az élethez a sok testvér, a nagy rokonság.
József rövid beszámolójából megtudtuk, hogy 15 évesen került el szülővárosából, katonai pályára került, nyugalmazott alezredes, Karcsi testvérét 10, Dezsőt 39 éve nem látta.
Az oldott hangulatú találkozó a régi emlékek felidézésével folytatódott, majd a temetőbe látogattak, este vacsora után táncra perdültek mind a tízen: József, Béla, Éva, Károly, Gábor, Dezső, Vera, András, Lajos és Zsuzsa.
A tíz testvér közül néggyel beszélgettem.
Gábor a topolyai önkormányzat kézbesítője, Béla, a második fiú, friss nyugdíjas, Dezső vállalkozó, Zsuzsa, a legfiatalabb a családfa kutatására is vállalkozott. Topolyán végezte a középiskolát, a csirkekeltetőben dolgozott, majd a Sinkovits József-középiskolában, s onnan a férjével, a két gyerekkel, két kofferral 1991-ben ment Ausztráliába, ahol testvérei várták. Először szőlőt műveltek, elvált, majd férjhez ment, jelenleg egy építkezési vállalatnál van a férjével, s éppen Kínában járt három hétig anyagbevásárlás céljából.
– Mikor öt évvel ezelőtt itthon voltam, összeszedtem a családfa adatokat, és csaknem ezer név szerepel már rajta, de majdnem húsz éve foglakoztat már a kérdés. Ez az én hitem, hogy a család örökkévaló, a család nagyon fontos. A családfánkat visszavezettem egészen 1760-ig, a csantavéri, németországi ősökig, a Kiss családig, akik a második telepítéssel érkeztek Topolyára. A Vojtér téglagyárat az egyik ősünk tartotta, a Győri malmot a másik, de volt szíjgyártó, pék is az ősök között, ma már orvosok, tanárok, mérnökök is vannak közöttünk.
Minket iskoláztattak, de főként az élet iskolájában tanultunk. Nekem a szívemben még mindig a szülővárosom az otthon, itt éltem 33 évet, a gyerekkori kapcsolatok nagyon fontosak, a barátokkal is találkozni fogok.
– Apukám mindig azt mondta, hogy ne a főnököd várjon rád, te várd a főnököt. Ez belénk ivódott, hogy szorgalmasnak kell lenni, és mindannyian korán elkezdtünk dolgozni: kapáltunk, salátát egyeltünk, téglát hordtunk, vizet, fát, csutkát, szenet... Anyukánk megtanított bennünket a szeretetre, vallásos volt, szombat ünneplő, az apukám pedig megtanított a munka tiszteletére, és dolgozni is. Emlékszem rá, mikor egyszer a rendőrök kijöttek, mert apukámnak két munkahelye is volt, a rendőrök felszólították, hogy hagyja abba, azt mondta, hogy azt nem lehet, mer akkor meg kell a gyerekeket tanítani lopni, hogy megéljünk. Ezzel a felfogással nevelkedtünk, a munka tiszteletével.
Színes és boldog gyermekkorunk volt Topolyán, de a felnőtt életük is változatos, tartalmas. A mostani találkozó kezdeményezője Győri Dezső vállalkozó. Kerítéseket, kapukat gyárt.
– A jelenlegi asszonyomnak három gyereke van, nekem van öt, és kettő közös, összesen tíz unoka. A család mindig a legfontosabb volt számomra: az első feleségem meghalt, azután az öt gyereket én neveltem. Fontos volt, hogy összetartsam őket. Az első feleségem ausztrál volt, a második skót, a harmadik kínai, a negyedik Pamela, akivel jelenleg élek. Most nincsen velem, de remélem, hogy vele is hazalátogatok. Két évvel ezelőtt Ausztráliában fogalmazódott meg bennünk a találkozó, s most ez az álom megvalósult.
– Tegnap jártam az utcákat, a parkot, négy évtized alatt nagyon sok minden változott, úgy tűnik, mintha kisebbek lennének a házak, az utcák, de sok szép dolgot is látni. Gyerekként szinte minden fát megmásztunk, sokat játszottunk a parkban, s az bánt, hogy most nem olyan szép, mint akkor volt. Munkaakciót kellene talán szervezni. Ausztráliában önkéntes alapon végzik az ilyen munkát, az általános- és a középiskolások kapnak területeket, s mindenki felelős a saját részéért. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek legyen területük, legyen hol játszaniuk, szeressék a városukat, a szülőhelyüket.
Béla is Ausztráliából érkezett.
– Ötven éve van annak, hogy a tíz testvér együtt volt, hét fiú és három lány. Ez megható dolog. Én 1964-ben kerültem ki Ausztriából Ausztráliába. Először 23 év után tértem haza, azóta néhányszor voltam itthon, hiszen a gyökerem itt van, a lombom pedig a messzi kontinensen. Egy fiam és egy lányom született, és hat unokám van. A feleségem vajdasági származású. Alig húszévesen kerültem ki Ausztráliába, de a negyvenöt év alatt nem voltam munka nélkül, most már nyugdíjas vagyok.
– Az apánk pékinas volt a nagyapánál, és ott szerette meg az édesanyánkat. Anyám egy angyal volt, testét-lelkét a családjáért adta, apa pedig mindig azon dolgozott, hogy a mindennapi betevő falatot előteremtse. Voltak nehéz idők, de nekünk nagyon boldog gyerekkorunk volt, s amikor összejövünk, még mindig nagyon sokat viccelődünk és nevetünk. A szegénység ellenére a családi életünk szép volt. Apánk nagyon szigorú volt, de anyánk pótolta szeretettel. 1954-ben vettük meg azt a házat a Piac utcában, tágas volt. Segítettünk a kofáknak a piacon zsebpénzért, árultuk a kiflit az utcán.
– A bátyám, amikor bekerült a tiszti akadémiára, s hazajött szabadságra, akkor aztán tiszti módon sorba állított bennünket az udvaron, és beosztotta, kinek mi a dolga. Tisztaságnak, rendnek kellet lennie – kapcsolódik a beszélgetésbe Gábor, a találkozó topolyai szervezője.
– Régen a tizedik gyereknek Tito volt a keresztapja. Az én apám megfogalmazta a levelet, de a pártban valahogy a fiók mélyére került, s utólag, az illetékes halála után találtuk meg a levelet, így erre nem került sor. Apánk az Univerzal kereskedelmi vállalatban sok funkciót betöltött, megtanított bennünket, hogyha csinálunk valamit, csináljuk meg pontosan, rendesen, vagy egyáltalán ne fogjunk hozzá. S ez megmaradt bennünk.
