2024. július 17., szerda

Senkiföldje

Másmilyen ünnepet nem ismerek, csak személyeset, mert ha nem az, akkor valami más a neve. Mindegyik másfajta értelmet ad idegenségnek, otthonosságnak.

Ma arról kellene beszélnem, hogy magyar vagyok. Jó, de ezen belül hova tartozol, kérdezte a minap egyik ismerősöm. Pilinszkyvel szólva: magam talán középre állok. De akkor löknek és taszítanak – mondja ő –, majd mások megmondják, ha te nem is akarod.

Közben végiggondolom, mik voltak a személyes tapasztalataim azzal kapcsolatban, hogy milyen is az identitásom. Ha középre állnék, akkor a senkiföldjén lennék. Ott a legjobb, elszaporodnak a madarak, ott tanyáznak a vadak, mert ott nem szabad lőni.

Akkor a határral kell kezdenem, mert nekem éppen ez az első, ami most eszembe jut. Múlt szerdán nem engedtek be Gyálánál érvényes, horvát útlevelemmel Magyarországra, ott rostokoltam a senkiföldjén, és még ha érteni is próbáltam, hogy az egyik oldalon miért engedtek engem ki, a másikon meg miért nem engednek be, akkor sem tudom elfelejteni az eljáró közeg nevét. Nem írom ide mégsem, mert bosszúnak olvashatnák. Aki pedig bosszút forral, az rögtön két gödröt ásson.

Azóta is mindenhonnan azt hallom, hogy a torlódásokat elkerülendő erre menjenek az utazók. Csak valahogy mindig azt felejtik el hozzátenni: de csak ha az Európai Unió vagy Szerbia állampolgárai. Ravaszok a világ népei, biztosan tudják ezt. Én meg újfent átéltem, hogy leengedték előttem a sorompót, valaki megint jogot és okot talált arra, hogy visszazavarjon a határról egy határon túlit. Jó dolog a közös anyanyelv, mert te nem szólhatsz semmit, amint közeledni látod őket a csavarhúzóval. A kocsim motorházfedele tönkrement, csak a szervizben tudják kinyitni. Ha távolabbi országba megyek, mindig a szlovén, az olasz határt választom, ez nem szeretet kérdése, hanem emberi jogi ügy.

A „másik senkiföldjén” is most jártam, ez út az ellenkező irányba, a szülőföldem, a Drávaszög felé visz. Onnan kaptam meghívót az augusztus 20-ai ünnepségre. Jó is azzal tisztában lenni, ki hova tartozik.

Kopácson a vízhez közel, egy szabadtéri színpadon tartottak meghitt műsort, közben bearanyozta a nap az egész délutánt, ott volt az egész családom, a kisöcsém csatakosra rohangálta magát, mert mindig mindegyikünket meg akart találni. Ünnep az, ahova ünneplőbe megyünk, ahol a barátok várnak, nem a ruhánk teszi, hanem hogy mennyire vártuk, hogy újra együtt legyünk. Ami igazi ünnep volt, elszaladt egy perc alatt.

Talán este van. Talán alkonyat. Nézem a Dunát visszafelé jövet, miközben kiveszik az útlevelet a kezemből. A túlsó parton egy nyárfa áll, a szél megint sűrűre fogta a víz fodrait, olyan a sodrástól, mintha menne, elindult a furcsa fa, hogy megkeresse kanadai társait. Mert mindenki csak az övéi között lehet otthon.