Első pillantásra furcsának tűnő kijelentést tett a minap Ivica Dačić, mondván: a Szerbiai Szocialista Pártja ideológiailag a Demokrata Párthoz áll legközelebb. Persze, jobban örültünk volna, ha ez a mondat inkább öt éve, vagy másfél évtizede hangzott volna el, ám tagadhatatlan, hogy a szocialisták most mindenképpen le akarják zárni a múltat, vezetőjük pedig kifejezetten stabilizáló szerepkört vállalt.
Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a radikálisok táborából egy évvel ezelőtt kiszakadt Nikolićék pedig Šešelj árnyékától igyekeznek megszabadulni, akkor megkockáztatható az állítás, hogy mégis van új a Nap alatt, avagy a szerbiai pártok egy része valamelyest szalonképesebbé vált. Ehhez mindenképpen hozzájárult, hogy a régi jelszavak megfakultak – a polgárok túlnyomó többségét a mindennapi gondok kötik le, mérvadó politikusoktól azokra vár választ. Koszovó emlegetése is lassan-lassan a retorika szintjére hagyatkozik; egyáltalán a korábbi hangnemet jószerével már csak a csökönyös külügyminiszter, aztán a hatalmi áhítatában még mindig harsogó Koštunica, valamint néhány radikális képviselő üti meg. Lám, még az Új Szerbia vezéreként Velimir Ilić is az európai integráció fontosságáról értekezik; bár ez az EU-melletti (látszólagos) egyszólamúság időnként eléggé falsulhat, valamint elmossa a pártok (valódi) törekvései közötti különbséget.
Kevésbé markáns például mostanság a liberálisok arculata, felettébb, hogy rövidesen az LDP valószínűsíthetően kormánymentő akciót hajt majd végre. Mert beindul a napokban a parlamenti élet is, a közvélemény pedig élénk érdeklődéssel várja, miként alakul a szavazás néhány elhalasztott törvénytervezettel kapcsolatban. Elemzők ez idő tájt úgy vélik, nem bukik a kormány, viszont – a bejelentések szerint – karcsúsodik, miként a közszféra is, egészében véve. Cvetković kormányfő (tőle szokatlan eréllyel) az élenjáró példamutatásával fontosnak találta bejelenteni: „először a saját portánkon fogunk söpörni”. A közvélemény-kutatási adatok szerint egyébként a szavazópolgárok nagyjából egyharmad-egyharmad arányban szimpatizálnak a Demokrata Párttal, valamint a Szerbia Haladó Pártjával, további egyharmad a „maradék” parlamenti pártokat támogatja. A politikai paletta tehát nagyjából foglalt, talán csak, miként rebesgetik, a mind népszerűbb Rasim Ljajić és a Nebojša Čović duettből összeálló szociáldemokrata formáció jelenthet új színt. Mindez utóbb bő variáció-lehetőséget kínál, a pártok azonban általában nem választások előtt, hanem azt követően lépnek koalícióra.
Az őszi nyitányt mindenképpen kellemessé tette Tadić sikeresnek minősíthető kínai útja. Az államfő Pekinget (Brüsszel, Moszkva és Washington után) a szerb külpolitika negyedik pillérének nevezte. Van persze egy ötödik is, amelyet ezúttal nem említett: az el nem kötelezettek mozgalmának (itteni) nosztalgikus újjáélesztése. Ez persze egyfajta kapkodásra, bizonytalanságra is utal, gyakorlati szempontok alapján üdvösebb lenne, ha Belgrád előbb a volt Jugoszláviából kiszakadt, immár új államokkal (szomszédaival) törekedne harmonikusabb viszony kialakítására.
Végül: a pártok nagy szerencséje, hogy a polgárok általában megfeledkeznek a választási programjaikról. Így most következhet tehát az új politikai szezon, ám egy bizonyos: ígéretekből és magyarázkodásokból (ismét) lesz bőven.
