A nagy eseményt követően, vasárnap hazaindultunk. Busszal utaztunk, a sofőr bekapcsolta a rádiót. Hírek mentek, majd következett az időjárás-előrejelzés és a vízállásjelentés. A sok kaland és az előző napi éjszakázás után kissé fáradt lehettem, egykedvűen bámultam a tovasuhanó fákat. Békésen ücsörögtem hát nagyanyám mellett, amikor egyszer csak vészjósló mondatfoszlány ütötte meg a fülemet: „... a Tisza Zentánál árad...”.
Árad? Árad! ÁRAD!!!
Egy pillanat alatt felmértem a helyzet súlyosságát. Lelki szemeim előtt máris megjelent szegény édesanyám és édesapám, amint a templomtorony keresztjébe kapaszkodva küzdenek az életükért, anyám egy himbálódzó mosóteknőben sír, apám egyik kezével görcsösen markolja a keresztet, a másikkal meg kétségbeesetten próbálja elérni a lassan tovaúszó vödröt, amelyből, két mellső tappancsát a vödör peremére téve, pislog kifelé halálra rémült Tigris kutyám. Köröttük deszkakerítésekbe kapaszkodó, jajveszékelő emberek, vízből kinyúló, kapálódzó karok, felpuffadt állati tetemek tűnnek el a végtelen, iszapos hömpölygésben.
A szemem sarkából lopva nagyanyámra pillantottam, és azonnal megállapítottam, hogy mit sem sejt. Továbbra is egykedvűen üldögélt ott, a szeme sem rebbent. Nyilván nem hallgatta a híreket, vagy csak épp ez az egy tragikus mondat kerülte el a figyelmét. Némi töprengés és tépelődés után bölcsen úgy döntöttem, hogy nem osztom meg vele mindazt, amit én már tudok, ő meg még nem. Ki tudja, öreg szíve hogyan viselné ezt a hirtelen, szinte a semmiből jött katasztrófát? Annál nehezebb volt egyedül viselnem ezt a súlyos terhet a hazáig tartó, immár végtelen hosszúnak tűnő utazás során.
A buszállomásra érve kicsit megkönnyebbültem. A busz lépcsőjéről lelépve ugyanis nem tocsogó vizet, hanem száraz betont ért a talpam. Tehát még nem ért ide! Még van esély! Még el tudunk menekülni!
Persze mérhetetlen módon idegesített nagyanyám lassú, ráérős, kimért baktatása, akit meg nyilván egyre jobban idegesített, hogy a kezét fogva szinte vonszoltam magam után. Gyerünk, siessünk már! Hát hogy nem értik ezek a felnőttek, hogy itt most minden perc számít? De persze hallgatnom kellett, nem mondhattam meg neki, miről van szó.
Végre hazaérve már nem húztam tovább magam után a nagymamát. Berohantam a kapun, át az udvaron, egyenesen a konyhába – és volt mit látnom! Vasárnap délután lévén apám keresztrejtvényt fejtegetett a konyhaasztalnál, anyám békésen varrt valamit az ágyon. A felnőttek felelőtlenségének ez az égbekiáltó megnyilvánulása már végképp kihozott a sodromból. Hát ezek... Hát ezeknek teljesen elment a józan eszük? Keresztrejtvényt fejtegetnek? Varrogatnak? Ilyenkor? Csípőre tett kézzel rivalltam rájuk, szigorúan, összevont szemöldökkel, emelt, drákói hangon:
– Hát ti mit csináltok?
Nyilván nem lehet azt ilyenkor eldönteni, kinek a szemében volt nagyobb döbbenet: az övékében vagy az enyémben.
– Hát nem hallottátok, hogy A TISZA ZENTÁNÁL ÁRAD?
Nem. Mint kiderült, még csak nem is hallották.
Jó néhány év telt el azóta. Jó néhányszor áradt már a Tisza Zentánál. A város mégis megmaradt. Egyesek talán azt gondolják azért, mert a hullámok – szerencsére – nem voltak elég nagyok. Vagy mert jó erős a töltés fala. Lehet, hogy így van. De szerintem nem ez a legfontosabb. Nem ezért maradt a város város, hanem azért, mert akkor és ott nekem volt igazam. Nekem, és nem a felnőtteknek. A szülőház, a szülőváros és a szülőföld kortalan és nemtelen, ám végtelen és féktelen féltése és óvása az a kovász, amely közösséggé és várossá dagasztja a benne élő emberek sokaságának lisztszemcséit. Amíg félünk és féltünk, addig városunk is lesz. Óvjunk hát és féltsünk, de azért, fiúk, egyezzünk meg: bármekkora is a veszély, a nagyinak egy szót se! Öreg szíve, ki tudja, hogyan viselné a megpróbáltatásokat? Ez a mi dolgunk, a város gyermekeié.
