Én még nem Thomason és Gordonon szocializálódtam – ahogy mostanában mondani szokás –, inkább Piroska és a Farkas meg Jancsi és Juliska dívott akkoriban. „Durva” mesék az utóbbiak – bár nem lettem tőlük romboló vagy gyilkos szándékú. Valamiért csak mostanság törtek be hozzánk a Thomas és mozdonytársainak kedves meséi, talán azért – s ezt a rosszmájúság mondatja velem –, mert a kis mozdonymaketteket is jól el lehet adni a könyvek mellett.
Gyerekkoromban – lehet annak lassan fél évszázada – inkább oly módon ismerkedtem a vasúttal, hogy elolvastam a sín feliratát: MÁV és egy évszám a 19. század második feléből. Jé – lepődtem meg –, ezt nem is Jugoszlávia építette, hanem Magyarország. És milyen régi! S milyen drága lehetett az építőnek!
A „régisége” és „drágasága” a minap vetődött ismét föl bennem, amikor szeptember 15-én a Szerbiai Vasutak megünnepelte 125 éves fennállását. Kicsit kimaradtunk belőle, ami nem csoda, hiszen itt, északon már elmúlt százötven éve, hogy elindult a vonat Szegedről Temesvárra, Nagykikindán keresztül. Értem én: az első „igazi” szerb vasútvonal átadására, a belgrád–niši szakaszra emlékeztek. Nagy tervekkel a jövőt illetően, amelyekből azt szűrtem le, hogy a 10-es korridor (közlekedési folyosó) – 770 kilométerével – jelenti a legnagyobb kihívást, természetesen a költségei miatt, mert 4,6 milliárd euró sok pénz még a Szerbiánál gazdagabb országnak is; különösen akkor sok, ha mástól kell kölcsön kérni. Mindenesetre – amennyiben véletlenül határidőre megvalósulna a terv – 2016-tól már az országon átfutó síneken 160–200 kilométeres sebességgel száguldhatnának a vonatok. Felújítják a Belgrád–Bar vonalat is (most már aligha lelkes, szocializmust építő fiatalok munkájával). Szükség is van minderre, amikor az ország vasúti hálózatának több mint a fele még a 19. században épült, kétharmadán pedig nem közlekedhetnek 60 kilométeres sebességnél gyorsabban a vonatok. Vagy sehogy.
Nem sokkal a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégiós társulás megalakulása után – jó néhány éve már annak – egy szegedi tanácskozáson arról is szót ejtettek a három ország képviselői, hogy uniós támogatással a már említett Szeged–Nagykikinda–Temesvár vasútvonalat is föl kellene újítani. Azóta kiderült, hogy 216 millió eurót igényelne ez a beruházás, és többen „hanyatt estek” az összeg hallatán. Töredéke ez a másiknak, a több milliárdosnak, meg három ország érdekelt benne, de mostanság nem esik szó róla. Érthető, persze, hogy egy nagy évfordulón csak „stratégiai” befektetésekről esik szó, mégis olyan érzésem van, hogy ebben a régióban egyhamar nem száguldoznak szerelvények, mert a monarchia vágányai másfél évszázad múltán már nem alkalmasak erre.
Amikor sok évvel ezelőtt számos helyen leaszfaltozták a közutakon átfutó síneket, akkor aprópénzbe került a benzin. Azután – az üzemanyagár növekedésének következtében – már a szocializmusban rájöttek arra, hogy előbb-utóbb baj lesz, és szóba hozták a vasút újjáépítését. Eredménye ugyan Vajdaságban nem látszik, de azóta is beszélnek róla. Például arról, hogy Magyarkanizsáról Zentán át egészen Újvidékig vonatozhatunk. Nagy derűlátással talán remélhetjük, hogy 2016 után erre is van esélyünk. Valamikor. A múlt rendszer hőskorában azt mondták, hogy a szocializmus építésének kezdetén a mezőgazdaságnak kell segítenie az ipart, hogy aztán visszakapja a segítséget. Most nem mondják, de nézzünk szét a vajdasági rónán! És az árak körül. Pedig egy alapos vajdasági vasúti rekonstrukció eredményeként huszonöt-harminc évet „előbbre” ugorhatnánk az időben, s büszkén ráfoghatnánk, hogy máris 160 éves a Szerbiai Vasutak. Különben a vajdasági kisvárosi gyerekek sosem látják „élőben” Thomas utódait.
