A színhely Szerbia, a város – mindegy. A történet szereplői – teljesen lényegtelen.
„Tudod, még gyerekkorunkban szomszédok voltunk ezzel az új polgármesterrel. Gondoltam, mit veszthetek, elmegyek hozzá. Évek óta munkanélküli az asszony. Meghallgatott, aztán elküldött valamelyik osztályvezetőjéhez, majd az segít. Kérdi az tőlem, mit dolgozna a feleségem? Mondom, mindegy, csak dolgozzon, bármilyen munka jól jönne. Nézi a listát, nézi, aztán azt mondja, pillanatnyilag csak takarítónői helyen van üresedés. Mindegy, ha ez van, hát ez van, az is jó lesz. És melyik pártban van az asszony? – néz rám. Én is nézek rá, értetlenül. Miért fontos ez most? Hát nem tudod, hogy a takarítónői helyek pártalapon vannak leosztva, magyarázza, mint egy értetlen gyereknek. Az a takarítónő, aki épp elment, és ezért van most itt üresedés, az XY pártból jött, tehát most nekik van joguk helyette egy másikat delegálni. Úgyhogy az lenne a legjobb, ha a te asszonyod is ennek a pártnak lenne a tagja, mert különben még koalíciós feszültség lehet a dologból”.
Így a kollégám.
Aki most ezt olvassa, és nem Szerbiában él, csak csóválja a fejét hitetlenül. Hát ide jutottunk? Pártalapon kell takarítanunk? Aki Szerbiában él, bólogat szaporán. Bizony, ide jutottunk.
Személy szerint elsősorban ezért tekintek óriási fenntartásokkal a nagy garral bejelentett állami apparátus ésszerűsítésére, amitől napok óta harsog az egész sajtó. A munkahely a politikai cserekereskedelem alapegysége nálunk. Olyan, mint a piacon a dinár, amiért krumplit veszünk, vagy az ókorban a szarvas bőre. Pénz nagyon sokszor nincs – a kilencvenes években ellövöldözték, a kétezres években ellopkodták –, de munkahely az mindig van. Azzal lehet kereskedni. Ne legyenek kétségeink: a hosszú, nagy és komoly (bármilyen szintű) koalíciós tárgyalások legnagyobb tétje nem a programcélok ütköztetése, hanem (a pénzen túl) ez: hány munkahely jut nekem? Hány emberemet tudom elhelyezni? És ne legyenek kétségeink: nagyon sokan nem azért lépnek be valamelyik pártba, mert az annyira szimpatikus célokat fogalmazott meg, hanem azért, hogy esetleg így jussanak munkához. Nem ők tehetnek róla, ők csak áldozatai egy helyzetnek, amelyben mindent be kell vetni a túlélés érdekében.
Egyszóval dívott ez az iparág, méghozzá nem is akárhogy. Most már hivatalosan elismert adat szerint a 2000. év októberében bekövetkezett politikai fordulat, azaz Milošević bukása óta eltelt idő alatt megnégyszereződött az állami alkalmazásban levő hivatalnokok száma. Megnégyszereződött! Ez tehát azt jelenti, hogy ha most van egy hivatalosan 28 ezerre becsült létszám, akkor ez nem egészen egy évtized alatt jutott el 7 ezerről 28 ezerre!
És most ennek a struktúrának kellene, hogy nekimenjen ugyanaz a pártérdek és pártoligarchia, amely mindezt létrehozta, dagasztotta, gerjesztette tovább, egyre tovább. Még ha őszinte és kőkemény is lenne a szándék, akkor is rettentő nehéz egy ilyet végbevinni, mert a sajátjaid ellen kell menni, azokat kell – még ha képletesen is – „kivégezni”. De ha egy kicsit a felszín alá kaparunk, bizony, ennek a határozottságnak egyelőre a nyomát sem igen látni. Mert jó, rendben, az IMF most egy kicsit zsarol bennünket, a közfogyasztás csökkentését, az államapparátus karcsúsítását, a költségvetési hiány kontrollját, meg ilyesmiket követel a további hitelekért cserébe, tehát külső nyomásra most ezt a szöveget kell nyomni, csakhogy...
A konklúzió tehát csak egy lehet: inkább hallgattak volna. Egy borzasztóan érzékeny kérdésben beszéltek ugyanis teljesen összevissza, méghozzá a legilletékesebbek: miniszterelnök, illetékes miniszterek, pártvezetők stb. Amivel, azon kívül, hogy a frászt hozták több tízezer érintettre, és a családjaikon keresztül több százezer emberre, mást nemigen tettek és értek el.
De lehet, hogy ez is volt a cél.
