Öles címbetűkkel tette közhírré a minap a belgrádi Danas, miszerint Šešelj a radikálisok új imázsának megformálására törekszik. A párt – vele egyetértésben – ezentúl fiatal arcokkal próbálkozik, miután a régiek meglehetősen lejáratták a pártszakadás nyomán amúgy is a mindinkább peremre sodródó alakulatot. A szöveget figyelmesen elolvasva nyomban világossá válik, hogy a Szerb Radikális Pártnak kisebb gondja is nagyobb, mint szakítani eddigi programjával és ideológiájával, csupán annak eladhatóságán, azaz a stratégián módosítana. Mert – ezt ki is mondják – veszélyben a tíz százalékos támogatottságuk is.
Ha jobban meggondoljuk, nincs ebben semmi új. Egyébként is (és kissé másfelől közelítve): az úgynevezett rendszerváltást követően megannyian sétáltak át idővel az egyik pártból a másikba, majd a harmadikba – e tájékon különben sem kedvelik a vesztes formációkat; a semmi homályába tűnt el így vészesen rövid idő alatt a JUL, aztán a Karić-féle párt, és további jó néhány. Megkockáztatjuk, hogy a zászlót és színeket cserélgetők közben lassan megfeledkeztek saját elképzeléseikről, véleményükről is, a folyamatos maszkcsere kiüresítette őket. S hogy mikké váltak? Hirtelenében az osztrák Musil regénycíme jut eszembe: A tulajdonságok nélküli ember. Számos párt ilyen tulajdonságok nélküli kádereket nevel ki, akik aztán gond nélkül azonosulnak az új idők új dalaival – hogy ezzel véget is vessünk az irodalmi példálózgatásoknak.
Az emlékezetkieséstől azonban nem mentes az ország egésze sem: váltig hangoztatjuk például az EU-hoz való csatlakozás prioritását, aztán a dolgok mindig valahogyan másként alakulnak; markánsan síkra szállunk mindenféle erőszak (köztük: szélsőjobb, huliganizmus) ellen, közben derekasan elpáholjuk az ide látogató külföldieket (lásd a francia szurkoló tragikus halála Belgrádban), s ezzel nem csak a szerbiai turizmusnak teszünk rossz szolgálatot – de immár a külföldre látogató szerbiai állampolgár sem érezheti magát biztonságban. Ez persze kísértetiesen összecseng a kilencvenes évek embargós-zárlatos időszakának belterjes ideológiájával is: ne jöjjön hozzánk senki, és mi se utazzunk sehová!
Ilyen körülmények (és maszkcserék) közepette szinte megnyugtató tudni, hogy legalább a radikálisaink világképe változatlan. S a szóhasználatuk is. Ez utóbbit illetően – a vezér távollétében másodhegedűsként – Dragan Todorović az említett belgrádi lapnak nyilatkozva például kifejti, az átkozódástól a jövőben sem állnak el, hiszen az „a szerb tradíció és folklór részét képezi”. De mondott ő egyebet is, többek között így: „Csak a bolondok nem változnak”. A pártstratégia eme tagadhatatlanul evolúciós vonulatán még gondolkodik: