A faluszéli utcán hajnaltájt megszólaló tárogató dalától szigorú könyvekbe foglalt történelmet ugyan nem lehet tanulni, ám olyan nemzettörténetet igen, amely nem száll el a diákévekkel. Ilyen módon „okított” engem hajdanán nótás szomszédom, midőn zenészek kíséretében mulatozás helyett méltósággal dalolta bele az éjszakába Rákóczi bujdosását ugyanúgy, mint az aradi vértanúk sorsát. Mert a nép megénekelte a nemzeti sorsfordulókat, és nem baj, hogy olykor kicsit másképp, de igazabbul, mint ahogyan azt a hivatalos írás számon tartja. Mert nem az évszámok formálják közösségé az embert, hanem az érzelmek, a kötődések, a hit vagy éppen a gyász. Miként ma is. Százhatvan esztendővel a bosszú napja után.
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt / Ki a magyar szabadságért halálra kész – szól a dal, pedig többségük „csak” hitében, meggyőződésében, a szabadságharcában volt magyar, miként a bitófa felé menet a bécsi születésű Poeltenberg Ernő meg is jegyezte: „Szép kis deputáció megy az úristen elé, hogy a magyarok ügyét képviselje”. Magyar volt viszont az utolsóként kivégzett Vécsey Károly, aki megcsókolta halott haragosának, a szerb Damjanich Jánosnak még meleg kezét.
A nagybecskereki születésű Lázár Vilmos – akit három társával együtt golyó általi halálra ítéltek – örmény volt, Kiss Ernő pedig örmény-magyar; a születésnapján kivégzett Láhner György német, Knézich Károly pedig horvát. A német Leiningen-Westerburg Károly élhetett legkevesebbet, mindössze harminc évet. Az utolsó éjszakán Horatiust olvasó pozsonyi születésű német Aulich Lajos mellett a bosszú áldozatává vált még a magyar Dessewffy Arisztid, Török Ignác, a zombori Schweidel József és Nagysándor József. S amikor a vértanúk előtt tisztelgünk, illőbb, ha tizenötre emlékezünk, hiszen ugyanott végeztek ki másik két tisztet is: néhány nappal korábban Ormai Norbertet, majd néhány héttel később Kazinczy Lajost, az író és nyelvújító fiát. A gyakran méltatlanul feledett Batthyány Lajos miniszterelnököt pedig Budapesten, ugyancsak október 6-án.
A teljhatalmú Haynau elrettentésül rendelte kora reggelre a kivégzést, hogy egész nap, minél többen láthassák az áldozatokat, de mégis: inkább búcsújáró hellyé vált az aradi vár környéke; akik főhajtásra mentek, félelem helyett a gyilkosokra inkább átkot szórtak.
Mintha bő másfél évszázad múltán is a vértanúktól félnének sokan – a nagyok, az erősek. Hiszen az emlékükre állított Szabadság-szobor csak négy évtized múltán készült el, de midőn Arad más országba került, csakhamar lebontották. Teljes nyolc évtizeden át nem hirdethette a szabadságharcosok emlékét, és csak öt évvel ezelőtt – hosszú alkudozás után – állhatott ismét méltó helyére. Hogy azokhoz is szólni igyekezzen, akik tagadnak múltat s nemzetet, s akiket már a dal nem formál közösséggé, a vers nem érint meg: Arad, örök magyar gyász szép arája, / Feléd suhan ma sóhajunk, feléd, / Ki élsz sötéten és némán az árva / Maros mentén, mely zúg ma gyászzenét.
