Legutóbb szitáló esőben álldogált tanácstalanul az út mellett. Az eső elrontotta a kereseti lehetőségét. Szomorú volt. Én meg sajnáltam, de ahhoz már nem volt bátorságom, hogy megálljak, és a kezébe nyomjak egy kis aprót. Ez a gyerek nem kéregetett, dolgozott és keresett.
Ugyanilyen nyomorultul éreztem magam, amikor a szegénységről faggattam egy nehéz helyzetben lévő családot. A családfő a kiszolgáltatottságtól és a nyomortól megkérgesedett lélekkel mondta el, hogy az öttagú család – ha néha venni tudnak – a legolcsóbb felvágottból egy reggelire egy egész rudat megeszik. Egyébként meg zsíros vagy lekváros kenyeret esznek. Ami értékesíthető volt a házban, már mindent eladtak. Három gyermekük van. Az áramot valahogy kifizetik, de a ház javítására már nem futja. A tető beázik, a falak omladoznak. Vezetékes vizük sincs. A középső kislány is végighallgatta a beszélgetésünket. Vele is megpróbáltam beszélgetni a szegénységről.
– Nekem mindegy, hogy szegény vagyok-e vagy sem. Nekem minden mindegy – mondta lemondóan.
A fenti történet évekkel ezelőtt játszódott le. Azóta sem tudom elfelejteni a kislány tekintetét, a hangját. Azét a gyermekét, akit a sors ilyen szomorú helyzetbe kényszerített.
Ugyanígy azokat a gyerekeket sem tudom kitörölni az emlékezetemből, akik novemberben mezítláb szaladgáltak az utcán. Ugyanitt, ebben a bácskai falucskában jártam egy olyan többgyermekes családnál, ahol a szegénység már nem nyomasztó és kínos volt – nekem, a látogatónak, aki kirándult egy kicsit ebbe a világba –, hanem megrémisztett, mert azt tapasztaltam, hogy a nyomornak olyan mély bugyrába került ez a család, amelyből egyszerűen nincs kiút. Nem azért, mert nincs áram és nincs víz a lakásukban, hanem mert emberi mivoltukból fordultak ki a szülők, a gyerekek meg emiatt meg sem ismerhették a boldog gyermekkort. Az édesanya, hogy az újságíróknak megmutassa, hogyan, miként szereti a kislányait, magához ölelte őket, a nyolc-kilenc éves gyerekek meg ezen nevettek. Iszonyatos volt látni, hogy nem egy megszokott mozdulat volt ez. Egyszerűen nem szokták meg ezek az aprócska gyermekek, hogy édesanyjuk szeretgesse őket. Itt láttam, a szegénység a lelket is tönkre teszi. Ebben a családban újra termelődik a szegénység. Ezeknek a gyerekeknek semmi esélyük sincs, hogy továbbtanuljanak, hogy kikecmeregjenek a nyomor fogságából. Felnőnek valahogy, és akárcsak szüleik, a nagy többségük ott folytatja, ahol elődeik kezdték.
Összehasonlítható-e a szegénység, van-e mércéje a szegénységnek? A hivatalosan elfogadott nemzetközi szegénységi küszöb a napi két dollár. Ám éppen a fent említett család példája mutatja, hogy az is szegénység, ha életük kilátástalansága nem csökken, ha nem jut a tanulásra, egy más, egy jobb, minőségesebb élet megkezdésére.
Ma, október 17-én van a szegénység elleni küzdelem világnapja. Ezért jutottak eszembe ezek a gyerekek. A szegénységi statisztika kétségbeejtő. A 21. században a világon naponta 25 000 ember hal éhen. Többségük gyermek. Ez más szóval azt jelenti, hogy 3,5 másodpercenként egy ember éhhalált hal, pedig a világ agrárgazdasága képes lenne 14 milliárd embert is eltartani, mégsem jut minden embernek naponta annyi, ami a létfenntartáshoz szükséges lenne. A legszegényebb kontinens Afrika, ahol a lakosság fele, azaz 300 millió ember éhezik. A nemzetközileg megállapított szegénységi küszöb napi két dollár. Az ENSZ kimutatása szerint minden négy emberből egy naponta kevesebb mint egy dollárból kénytelen megélni. Európában 100 millió szegény él, a világ szegényeinek száma 1,2 milliárd. Szerbiában a tavalyi hivatalos adatok szerint a lakosság 7,9 százaléka él napi egy dollárból. A hivatalos statisztikával ellentétben azonban ennél jóval többen vannak, akik kénytelenek nélkülözni.
Ezek az adatok azonban csak számok, vagy szívet tépő képek a képernyőn. A valóságban tapasztalni, megérezni a szagát a nyomornak, az más. Erre az egyik válasz az újságíró kínos mosolya. Nem tudunk a nyomorral sem kezdeni semmit, mint ahogyan a halálhír is általában kínos és zavarba ejtő, hacsak nem családtagjainkról van szó.
A szegénység elleni küzdelem intézményes formája egyebek között azt jelenti, hogy az önkormányzat egy köbméter fát ad évente a rászoruló családoknak. Vagy évente kétszer, a két vallási ünnepen kapnak a szegény családok öt kilogramm lisztet, egy csomag rizst, tésztát meg cukrot. Hát valljuk be, hogy ez bizony semmi. És az ingyenkonyhára is csak a szegények töredéke járhat. A hivatalos adatok szerint Szerbiában hétszázezren élnek a létminimum határa alatt, és csak 160 000 rászorulónak ad az állam valamilyen támogatást.
De vannak emberek, akik névtelenül, puszta emberszeretetből segítenek. Ilyen egy újvidéki újságírónő, aki egy családnak házat vett, és be is rendezte azt. Többször kértem rá, mesélje el a történetüket. Elzárkózott. Pedig nagyon fontos dolgot tett: megmentett egy családot, fedelet adott egy többgyermekes magyar család feje fölé. Persze nem kell ezzel kérkedni, de legyen ez a jó példa ragadós. Nagyon nemes gesztus volt Branko Gajinnak, Szenttamás polgármesterének döntése is, aki a nádalji Kasza családnak házat vásárolt. Négy tizenéves gyerek élt rákbeteg édesanyjukkal, méltatlan körülmények között. Amikor a polgármester látta, hogy fűtőtest sincs, őszre a kályha is megérkezett. Tüzelőt is kaptak, a gyerekek pénzt, hogy legyen miből iskolába utazniuk.
Arról, hogy hány idős ember éhezik és fagyoskodik, lehet, hogy senkinek sincs semmilyen adata, pedig a gyermekszegénység mellett az idősek nélkülözése a leggyakoribb és a legmegindítóbb. Hogy hogyan élnek a nyugdíjasok havi hat-nyolc vagy tízezer dinárból?
Próbáljuk elképzelni.
Én csak azt látom, hogy a nyomor olyan mély barázdákat szánt ezekre az arcokra, amelyekről végtelen és leküzdhetetlen szomorúság sugárzik. Nincs már szó tisztes öregkorról, hanem szenvedésről, nélkülözésről. Falun és városon egyaránt.
