„Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!”
Sírnánk akkor is, ha nem intene rá bús-borús soraiban Ady Endre. Sírnánk, még ha azt se tudjuk, igazából kit siratunk: azt, aki elment, vagy önmagunkat a kínzó veszteség, fájó hiány miatt.
Megrázó, de szép a vers, és elgondolkodtató. Mégsem hiszem, hogy vesztett remény minden percünk, s hogy gyászmenet az életünk. Meg kell adni a távozónak a végtisztességet, az emlékét őrző kegyeletet ugyanúgy, ahogy az itt maradónak a vigaszt.
Ne legyünk temetkező szolgák még akkor sem, ha valóban meg-megtorpantja, végigkíséri életünket a gyász, és a hiány mázsás súllyal nehezedhet a szívre.
Mintha ezt a hatalmas terhet tehetnénk le egy kis időre akkor, amikor mindenszentek és halottak napja előtt szorgos hangyák buzgó bolyaként elindulunk elhunyt hozzátartozóink síremlékei felé, hogy letöröljük a fejfát, megöntözzük a kiültetett árvácskát, friss virágot tegyünk a vázába, elhelyezzük koszorúinkat a kereszt tövében.
Megtesszük ezt máskor is, a szürke hétköznapokon, ilyenkor mégis más az emlékezés. Talán mert most oly sokan egyszerre tesszük, s bár a gyász mindenkor az egyén gyásza, a közösség ereje enyhe megnyugvást nyújthat.
Mindenszentek és halottak napja előtt virágba borulnak a sírkertek, és apró, pislákoló mécsesek, hunyorgó gyertyák ontják törékeny fényüket a szirmokra.
Beszédesek ilyenkor a sírok. Elmondják, kinek vannak még gondoskodó – és mennyire gondoskodó – hozzátartozói, utódai. Elárulják, ha a hevenyészve odavetett, tarkabarka művirág nem az elhunytnak, nem a szeretett s a szeretet emlékének, hanem csak a külvilágnak szól. Mint ahogyan a meggyújtott aprócska mécses szikrázó fénye is megmutatja, amikor az emlékezés örök, s a kegyelet a szívben fakadt.
Halottja van mindannyiunknak.
És a gyásznak oly sokféle arca van.
Vajon szabad-e mérlegelni, mi fáj jobban. A váratlan veszteség, vagy a gyötrelemmel teli hosszas búcsúzkodás. Vajon lehet-e a választ adni arra, mitől vérzik jobban a szív: a gyermek, a szülő vagy a társ hiányától. Úgy érzem, ezt nem lehet és nem szabad mérlegre tenni.
„Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk–
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...”
Ugye miféle ellenmondás van ebben, s nem Ady megfogalmazásában, hanem magában a tényben: halottak napja – ünnep.
Tévedés ne essék, nem a halált, az elmúlást ünnepeljük ilyenkor, hanem az üdvözülés reményét. Tartják az ünnepet katolikusok, protestánsok, anglikánok, ortodox hívők.
November 2-án attól kezdve tartjuk az ünnepet, hogy Szent Odiló clunyi apát 998-ban elrendelte: az anyaegyháza alá tartozó minden bencés házban emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről. Állítólag összefügg ez a századvég szorongásos hangulatával, mely az 1000-ben bekövetkező világvégétől rettegett. Igyekeztek tehát „jóban lenni" a halottakkal, az elhunytak szellemeivel. A sírokat feldíszítették, és gyertyát gyújtottak a fázós lelkek számára, hogy annak fényénél melegedjenek.
Az egy nappal előbbi, november elsejei mindenszentek napja jóval korábbi ünnep, a IV. század óta mindazoké, akiket nem avattak szentté, illetve akiket a kalendárium név szerint nem említ. Majd Odiló apátnak köszönhetően november másodika minden elhunyté lett, túlélve a világvége-hangulatot, s miután a XIV. században Róma is átvette, immár hivatalossá vált.
A clunyi apát rendeletében a halottakért való imádkozás voltaképpen nem is ünnepnapként fogalmazódott meg, hanem emléknapként.
Korunkban is, amikor ezen a napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk, akkor elhunyt szeretteink emlékére gyújtjuk meg őket.
Népi hiedelmek sokasága ad magyarázatot arra, miért kell halottak napján a fény. Némelyik szerint az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkek" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek. De érezhetjük úgy is: a mi didergő szívünket-lelkünket próbálja melengetni, hogy ne fájjon neki annyira az elmúlás.
Mert halottja van mindannyiunknak. S van-e fájóbb annál?
Van!
Kányádi Sándor sorai döbbentenek rá:
„Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek.”
És ismét visszatérve Ady gondolataihoz: gyásznap van, hát sírhatunk – de a pislákoló mécsesek fényében emlékezve enyhítse bennünk a fájdalmat a tudat, hogy szerettek, hogy szerettünk, s ha kegyes hozzánk a sors: szerethetünk.
