Megkezdődött a feliratkozás a magyar választói névjegyzékre, aminek sikeressége esetében jövőre közvetlenül választhatjuk meg a Magyar Nemzeti Tanács leendő tagjait. A törvény adta lehetőségeknek köszönhetően a feliratkozás többféleképpen zajlik: először is, aki a közösség részének érzi magát, elmehet az adott városházára, községházára, helyi közösségi irodába kitölteni a feliratkozáshoz szükséges űrlapot, a másik lehetőség pedig az, hogy otthon megvárja valamelyik párt aktivistáit, akik a terepen, házról házra járva keresik fel a magyar polgárokat azzal a céllal, hogy felírassák őket a magyar választói névjegyzékre. Természetesen, az utóbbiban, ezer aktivistája révén, a Vajdasági Magyar Szövetség jár az élvonalban. A magyar szavazópolgárok külön választói névjegyzékre való feliratkozása pártaktivisták által első pillantásra nagyszerű elgondolásnak tűnik, hiszen az emberek zöme nyilván nem venné a fáradságot, hogy egyedül menjen el feliratkozni, azonban vitatható, hogy mennyire ildomos ez a megoldás.
A többpártrendszer legújabb bevezetését Szerbiában fél évszázados egypártrendszer előzte meg, és ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy ez a „kezdetleges többpártrendszer” mögött tulajdonképpen egy álcázott diktatúra állt, amely szisztematikus tevékenységével lehetővé tette valamennyi valamirevaló érték leértékelődését, leszögezhető, hogy különösebb jelentőségű politikai kultúráról országunk polgárainak körében aligha ejthetünk szót. Nyilvánvalóan ezen szellemi űr betöltése érdekében is, Szerbiában egy sajátos fenomén alakult ki: a politikum beszivárgása az élet minden szegmensébe, mintegy a politikai kultúra hiányát leplezendő jelenség. Manapság már egyetlen kulturális, gazdasági vagy tudományos jellegű rendezvény, nemzeti vagy vallási ünnep, de még egy egyszerű falusi búcsú sem képzelhető el anélkül, hogy ne egy politikus nyissa azt meg – és bizony ebben mi, vajdasági magyarok sem maradunk el, sőt!
A vajdasági magyar pártok – és ebben is, messze megelőzve a többit, a VMSZ jár az élen – mindenestül rátelepedtek a közösségre, hiperaktivitásukkal azt a benyomást igyekezve kelteni mindnyájunkban, hogy nélkülük nincs élet a közösségen belül. A magyar polgárok felkeresése és felíratása a külön választói névjegyzékre önmagában nemes cselekedet, azonban ennek a feladatnak a pártok részéről történő elvégzése – enyhén szólva – gyanút kelt. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a pártaktivisták mennyire lesznek képesek visszafogni magukat, hogy a polgárok feliratkoztatását ne használják ki pártpromócióra, avagy előzetes kampányolásra. Nem szükséges, hogy minden egyes esetben ténylegesen is sor kerüljön erre, elegendő, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy a folyamat hitelét veszítse. A lehetséges visszaélések miatt – legalább a látszat kedvéért – talán sokkal szerencsésebb megoldás lett volna, ha az aláírásgyűjtést a terepen a leköszönőfélben levő MNT szervezi meg.
A politikai siker egyik legkézenfekvőbb mutatója a megszerzett mandátumok száma, ami a különböző politikai szubjektumokat versengésre készteti egymással, azonban nem árt minél többször hangsúlyozni, hogy az MNT tagjainak a megválasztását nem szabadna egy klasszikus választásként értelmezni. Itt egy évről évre öregedő, számbelileg egyre jobban fogyatkozó közösségről van szó, amelynek fennmaradása középtávon csakis azon múlik, most mit vagyunk képesek tenni az érdekében, ezért nem mindegy, hogy a harmincöt tagú testületet kivétel nélkül megélhetési politikusok képezik majd, vagy esetleg olyan személyek is bekerülnek a testületbe, akik különböző társadalmi területen érdemben fel tudnak lépni a közösségért. Az MNT-nek ugyanis a teljes közösséget kell(ene) képviselni soraiban, s ilyen értelemben a vajdasági magyar érdemi mikroelitet kellene adnia.
Hangsúlyozom: érdemi mikroelitet! Azért tartom fontosnak a jelző használatát, mert az általam szükségesnek vélt elit és a valóságban létező elit között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong. Ennek kapcsán nem árt feltenni a kérdést, hogy ki is képezi a vajdasági magyar elitet, a lexikoni meghatározásokat félretéve, kik azok a vajdasági magyarok, akiket a vajdasági magyarság többsége (fel)ismer. Nem kell sokáig gondolkodnunk, hogy egy-két kivételt leszámítva, egyértelművé váljon előttünk, hogy ebben a közösségben mindössze egyféle elit létezik: politikai, mert még két Kossuth-díjas írónk, de más irodalmárok, művészek, egyetemi tanárok, tudósok, egyházi méltóságok, sportolók, újságírók, helyi szinten nélkülözhetetlen munkát végző civil aktivisták közösségi szinten labdába sem rúghatnak a politikusok mellett – és talán mondanom sem kell, hogy ebben az esetben is szintén a VMSZ jár az élen.
Mindennek tükrében a Vajdasági Magyar Szövetségre óriási felelősség hárul. Mint a legjelentősebb vajdasági magyar párt, magára vállalta a közösség egészének mobilizálását a magyar választói névjegyzék összeállításának ügyében, aminek érdekében együttműködésre szólította fel a többi pártot, a civil szervezeteket, történelmi egyházakat és különböző intézményeket. Időközben már szakított is a többi vajdasági magyar párttal, de továbbra is hangsúlyozza, hogy felöleli a közösség egészét. Lényegi kérdés, hogy ez az állítás szóbeli szinten marad, vagy tényleges formát is magára ölt majd. Ugyanis választási listát bárkinek módjában lesz benyújtani, de a kampányra kapott közpénzzel néhány hét leforgása alatt aligha tornázhatja fel magát oly mértékben, hogy a nagy többség számára ismeretlen személyből nyerő legyen. Nem tudom azonban, hogy mekkora dicsőség lesz majd a komoly pártinfrastruktúrával rendelkező VMSZ-nek, hogy legyőz néhány lelkes művészt, tudóst vagy civilt, aki pártelkötelezettség nélkül tenne valamit közösségéért.
Amennyiben a VMSZ megállapítása szóbeli szinten marad, akkor mindent összevetve valószínűsíthető, hogy ismét kapni fogunk egy szinte teljes mértékben VMSZ által irányított MNT-t, azzal a különbséggel, hogy ezentúl majd kérkedni lehet vele, hogy az újonnan megválasztott testület a vajdasági magyar közösség óhaja, amit az közvetlen módon nyilvánított ki. Nem az a baj, hogy nagy valószínűséggel a VMSZ lesz a többségi párt a leendő MNT-ben – válasszák meg annak tagjait bárhogyan is –, hanem az, hogy a teljes közösséget felölelő szándék gyakorlati megnyilvánulása – értsd: független értelmiségieknek a saját pártlistára való helyezése – nélkül a magyar választói névjegyzék felállítása és a közvetlen tanácsválasztás lebonyolítása körüli teljes hercehurca egy nagy színjáték marad, amibe rengeteg időt, energiát és pénzt fogunk befektetni, amit talán a közösség szempontjából fontosabb dolgokra is költhetnénk.
A VMSZ közösségi vezető szerepét senki nem vitatja el, nagyságát azonban igen. Mert egy párt nagysága nem csak abban merül ki, hogy hány szavazatot képes összegyűjteni, hanem abban is, hogy az általa képviselt közösség érdekében mennyire képes a hatalomgyakorlásba olyanokat is beemelni, akik nem hűbéri pártkatonákként fognak cselekedni minden egyes esetben.
