A koszovói csomó sehogyan sem akar oldódni, a belgrádi (kül)politika súlypontja arra helyeződött át, hogy fenntartsa az ideiglenesség állapotát. Ennek igazolására elegendő belelapozni az elmúlt napok sajtójába.
Lássuk tehát a híreket. Az első (keddi számunkban mi is közöltük) arról szól, hogy a koszovói határ melletti Bujanovac közelében megnyitották Szerbia legnagyobb katonai bázisát. Nos, miután az országot közvetlen támadás veszélye nem fenyegeti, ekkora hadi objektumba befektetni 1,7 milliárd dinárt olyan időkben, amikor további ezrek maradnak majd munka nélkül, nem tűnik igazán ésszerű beruházásnak. Nem beszélve a kiszemelt terepről: a körzetben élő albán politikusok máris militarizálásról, egyfajta rendkívüli állapot látszatáról beszélnek. Bárhogyan is nézzük, e katonai létesítmény területi elhelyezése önmagában véve is további feszültségforrást jelent.
A másik hír egészen humánus indíttatású: tekintettel az influenzajárványra, oltószert juttatunk Koszovóba is. A minisztériumi illetékes még hozzá is fűzi: „Ha járványról van szó, nincs helye a politikának”. Amennyiben azonban beleolvasunk a cikkbe, nyomban kiderül, hogy azok részesülnek majd ellátásában, akik a szerbiai egészségügyi rendszerhez tartoznak, legvégül tehát: Kosovska Mitrovica északi részének egészségügyi központja jutna majd vakcinákhoz. E képlet alapján viszont nehezen feltérképezhető Koszovó egésze, ahol – tudomásunk szerint – mintegy kétmillióan élnek.
Mindkét hír persze eltörpül a harmadik mellett, nevezetesen, Belgrád kénytelen lesz felülvizsgálni politikáját a legutóbbi helyhatósági választások kapcsán. Az ember először azt gondolná, bizonyos józanságra int majd annak ténye, hogy a Koszovóban élő szerbek egyötöde a határozott beintés ellenére voksolt, és valamiféle egyensúly jön létre a büszke nemzeti önérzet és a realitás között. Hovatovább, hogy a bojkottra való felhívást megszívlelők olyan községekben is kiszorultak a helyi hatalomból, ahol egyébként többséget képeznek. A szerbek nagyobbik hányada tehát továbbra is a Belgrád által tavaly kiírt helyhatósági választások kimenetelét tartja legitimnek, ez pedig az egyesek által igen kedvelt párhuzamos hatalmi rendszer meglétét tartósítaná. A szerb fővárosból egyébként a politika revideálása helyett egyelőre inkább fenyegető hangnemű üzenetek érkeznek, melyek szerint „akik részt vettek a nem elismert ország által kiírt választásokon, megsértették Szerbia Alkotmányát”, akik pedig bekapcsolódnak az újonnan alakuló testületek munkájába, azoktól megvonják az eddigi pénzbeli juttatásokat. Kiemelkedő politikusok most azon lamentálnak, hogyan fordulhatott elő, hogy a koszovói szerbek egy része nem hallgatott az itteni legfőbb vezetőkre, ami – szerintük – többek között arra is utal, hogy „a szerb kormány tekintélye nem mutatkozott elégségesnek”. Néhányan pedig azon aggályukat is felvetik, hogy a nemzetközi közösségtől érkező pénzekre helyi szinten immár az albánok teszik rá a kezüket, a szerbek pedig hoppon maradnak...
Az elmúlt napok sodró hozadéka ismételten egy egész sor dilemmát vet fel. Az eddig folytatott (szembenállásra alapuló) politika maradásra készteti-e a koszovói szerbeket, vagy újabb menekülthullám elé nézünk? Sikerül-e a koszovói szerbeknek kialakítaniuk saját egységes politikai elitjüket, amely független mind Belgrádtól, mind Prishtinától? Továbbá: Koszovó egy egységet képez (minden polgárával), vagy csak területet? Végül: az eddigi koszovói politika akadályozza-e a továbbiakban Szerbia uniós csatlakozását?
És nem tudjuk megállni, hogy ne tegyük fel az utolsó kérdést is: a vajdasági autonómiával kapcsolatos huzavona kellő csalétek a koszovói albánság számára?
