Egy, a trafik pultjáig fel sem érő fiúcska egy Kurirt kért a lapárustól. Csaknem kiszaladt a számon; édes gyermekem, miért ezt a szennylapot viszed apádnak? – de aztán hagytam szótlan, csak keserűen, értetlenül néztem... és levontam a konzekvenciát.
Ez, a sok hónappal ezelőtti „eset” ugrott be a frissen közkincsé tett közvélemény-kutatás eredménye kapcsán, miszerint a szerbiai polgárok 64 százaléka ellenzi Ratko Mladić letartóztatását, 56 százaléka arról is meg van győződve, hogy az ex-tábornok ártatlan, amiként Radovan Karadžić is (55 százalék). Ebből szinte logikusan következik a többi mutató; a megkérdezettek 72 százaléka ellenségesen tekint a hágai törvényszékre, 70 százaléka úgy véli, ez az intézmény hátrányos megkülönböztetéssel viseltet a szerbek iránt, 71 százalék pedig úgy nyilatkozott, hogy a törvényszék munkája a nemzetek közötti megbékélés folyamatát sem segíti... Ebből is levonható a konzekvencia.
E közpulzusmérésből kínálkozó következtetések síkján nyomban visszatérhetünk az újságosbódéhoz, ahol a mindennapi betevő valóságot kínálják több száz változatban. Ha megnézzük, melyek a legmenőbbek, azonnal derengeni kezd egysmás. A legolvasottabb (vagy a szűk élmezőnyben van) éppen az említett Kurir... amely „hiteles” információinak csak a fantázia szab határt... amely sok más naaaaagy sztori mellett anno azt is „kiderítette”, hogy Ivo Sanader, az előző horvát kormányfő azért mondott le tisztségéről, mert AIDS-es. Az ebből automatikusan, sorok közt kínált „sugallat” természetesen az, hogy azért AIDS-es, mert buzi... de mit is várni egy horváttól, amikor az alapállásban szemét usztasa, meg ilyesmi.
És a Kurirt járatók még a műveltebb réteghez tartoznak, hiszen a szerbiai polgárok 70 százaléka nem olvas újságot. Tenném hozzá; újságot sem. E bűvös 70-ben foglal helyet az írástudatlanok tekintélyes nemzedéke. Hivatalosan ugyan mindössze 4 százalék számít analfabétának, gyakorlatilag azonban a populáció 40 százaléka írástudatlan, más mutatóval; 1,3 millióan nem fejezték be a (kötelező) általános iskolát sem.
Nos, ezeknek marad a tévé. Köztük is elsősorban (és sokszor kizárólag) a PTC (ejtsd: rtsz). Ennek a közszolgálatinak csúfolt médiának hála már lezajlott némi háború, dugába dőlt számos reményteljes perspektíva, ám – a forradalminak hitt – 2000. októberét követő „felszabadítás” (ott is) csak látszat volt, az erkölcsi és eszmei szemléletváltás csalóka délibáb maradt. A díszlet és a szereplők megváltoztak, a csomagolás is csicsásabb, de – mintha valami fátumszerű sugallat lenne – a „cég”, amely a javni medijski servis evropske (én itt rendre afričke-re „helyesbítek”) Srbije mottóval futtatja magát, ma is a régi mesét szajkózza.
Ebben a csőlátásos, önkritikátlan, önelégült, xenofóbiás, világfájdalmas melegágyban csírázott és hajtott ki az a meggyőződés, hogy egy szerb semmiképpen sem lehet háborús bűnös, idegződött be, hogy hazafias cselekedet agyonverni a más nyelvűeket, más bőrszínűeket, más felekezetűeket, az ellentábor szurkolóit, a mások és másság pártolóit, hőstett felgyújtani az „ellenség” nagykövetségeit, képviseleteit, ingatlanjait, bemocskolni, lerombolni szentélyeit, emlékműveit...
Noha a nemzeti hősökként futtatott gazemberek ilyen fokú támogatottsága egy komolyabb szociográfiai elemzés tárgya (lehetne), annyi alapállásban is leszűrhető belőle, hogy a többség egyszerűen nem hajlandó akceptálni a nemzetközi „játékszabályokat”. Ugyanakkor – a meghasonlás sajátos bizonyítékaként – bizonyos hányaduk azért szívesen beállna a játékba, hiszen támogatja az ország uniós integrációját is. Ez a támogatottság is 70 százalék körüli, tehát – bár alapvetően más társadalmi rétegeket tömörít – részben a játékszabályokra fittyet hányók táborából is „táplálkozik”. És bizonyos fokon ide „mosható bele” a szerbiai polgárok azon 70 százaléka, akiknek nincs (és nem is volt) útlevele, valamint – korántsem utolsó sorban – azon fiatalok csaknem ugyanekkora százaléka, akik soha sem jártak még külföldön.
Tetszik vagy sem, ez a „kőzet” – a mindenkori többség – Szerbia valós tartópillére, igazi arca. Ebből, a túlnyomóan tömény együgyűségből strukturált „alapanyagból” kellene valahogy EU-kompatibilis anyagot faragni. Azoknak hát, akik az unió kikötőjébe óhajtják bedokkolni a szerbiai bárkát, ezektől az alapoktól kellene kezdeniük a szellemi „fejtágítást” is.
Első lépésként az EU-távlatot maguknak is valós célkitűzésként kellene megélniük... az ne csak a jövendő választások megnyeréséhez szolgáló eszköz legyen.
