Mifelénk Lucához a boszorkányosság, bűbájosság fogalmai fűződnek – ezért készült Luca napjától karácsonyig Luca széke, hogy a templomban ráállva felismerjék a boszorkányokat. A Gergely-naptár életbe léptetésekor Luca napja volt az év legrövidebb napja, éjszakája pedig a leghosszabb éjszaka, s mint ilyet, gonoszjáró napként tartották számon. Eleink attól tartottak, hogy Luca napján a rontó lények szabadon garázdálkodnak – bút, bajt, bosszúságot, ember és állat betegségét okozva. Védekeztek hát, fokhagymával kenték az ajtót, ablakot, az istálló bejáratát, fokhagymát tettek a kulcslyukba és a bendőjükbe, a söprűt meg keresztbe állították az ajtóban – hogy ne tudjon bejutni a gonosz.
Pedig dehogy volt gonosz szegény Luca!
Hiszen már a neve is gyönyörűséges: a Lux (fény, fényesség, világosság) szóból ered. A legenda szerint Lúcia az ókeresztény időkben fiatal szűzlány volt, aki édesanyja gyógyulásáért imádkozva elhatározta, hogy Jézus menyasszonya lesz. Édesanyja meggyógyult, de pogány vőlegényhez akarta adni lányát. Lúcia nem tágított, hite miatt kínhalált halt, vértanúvá vált.
A magyar néphitben azonban Luca egyáltalán nem hasonlít a legendabeli Szent Lúciához. A mi Lucánk inkább kísértetszerű alak, valószínűleg csúnya öregasszony, hiszen egész alakját lepel takarja. Szerepe pedig nem a vakok, szemfájósok és a menyasszonyok védelme, mind Lúciáé, hanem a büntetés és a rontás. Megbünteti azt, aki fon, kenyeret süt, vagy mos december 13-án. Dologtiltó nap ez az asszonyok számára, s ha mégis megszegnék a tilalmat, bizony pórul járnak, mint az az asszony, aki Luca napján kenyeret sütött, de a kemencéből kenyér helyett végül köveket vett ki.
S ha már ilyen „bűbájos” ez a mi Lucánk, nem csoda, hogy mindenféle varázslás, jóslás és szerelmi praktika fűződik hozzá.
A boszorkány-leleplező szék készítése mellett ilyenkor láttak hozzá az időjárás- és egyéb jóslásokhoz is. Míg a faragás a férfiak dolga volt, az utóbbit inkább a fehérnép művelte. Az asszonyok lapos tálkákban búzaszemeket kezdtek csíráztatni, nemcsak azért, hogy színes szalaggal átkötve, égő gyertyával a közepén díszként a karácsonyfa alá tegyék, hanem hogy a búza növekedéséből a jövő évi termésre is következtessenek. Ugyanakkor kuruzslásra is használták a Luca-búzát: a beteg jószágnak adták.
Az időjóslásban ugyancsak fontos szerepet játszott Luca. A karácsonyig eltelő 12 nap az év 12 hónapját jelölte. Ezt lehetett variálni vöröshagymával: 12 szelet hagymába sót tettek, s amelyik hagymaszeletben felolvadt a só, az annak megfelelő hónap csapadékosnak ígérkezett.
A lányokat azonban nem az időjárás foglalkoztatta, inkább a férjhez menésen járt az eszük. Luca segített nekik: aki az ő napján felírt 12 papírra egy-egy nevet, s karácsonyig mindennap egy cédulát a tűzbe vetett, az utolsó papírról leolvashatta leendő férje nevét. Az ólomöntésből a majdani férj foglalkozását lehetett megtudni – csak jó képzelőerő kellett hozzá. A türelmetlenebb hajadonok még azt is megtudhatták, hány év múlva kötik be a fejüket. Csak bele kellett rúgniuk a disznóólba, s ahányat röffentett a nyugalmában megbolygatott sertés, annyi esztendő múlva várhatták a kérőt.
Eleink azonban nem elégedtek meg azzal, hogy megpróbáltak a jövőbe nézni, hanem igyekeztek kedvezően befolyásolni is a sorsukat. A házról házra járó lucázók termékenységvarázsló rigmusokat adtak elő. „Luca, luca, kitykoty, tojjanak a tikjok, lúdjok. Annyi kolbászuk legyen, hogy kerítést lehessen fonni. Annyi csibéjük legyen, mint égen a csillag. Luca, luca, kitykoty” – mondogatták a köszöntőt, amit kezdő sorai után kotyolásnak neveztek.
A kotyolók kalácsot, kolbászt, tojást, aszalt szilvát kaptak cserébe, de nem maradtak hoppon a házbéliek sem, hiszen nekik ott volt a Luca-pogácsa, amibe pénzt sütöttek bele. Aki pénzt talált a pogácsában, a következő évben szerencsét, gazdagságot remélhetett.
Sok nagymama még ma is az unokái elé teszi a Luca-pogácsát, s valószínűleg ma is ugyanakkora az öröm, mint amikor letűnt korok gyermeke harapott rá óvatosan a belerejtett pénzérmére. Luca-búzával már aligha bajlódunk sokan, hiszen a piacokon díszes-formás, zöldellő tálkákat, különféle figurákat lehet venni. Pedig a magunk csíráztatta, nevelte búza mégis más – hiszen a miénk.
Egy óvónőknek szánt pedagógiai útmutatóban vetődött fel Luca-nappal kapcsolatosan a kérdés: belefér-e még a munka menetébe a lucázás. Vajon életünkbe belefér-e még? A maga bűbájosságával, mágiáival, jóslásaival, titokzatos varázslatosságával? Átragad-e még a felnőttre a Mikulás-napi cipőpucolásban kipirult gyerekarc ragyogásának, a Luca-pogácsába sütött pénz feletti örömnek a hangulata? A lányos anyukák megmutatják-e gyermeküknek a férj-jóslási praktikákat, együtt izgulva a végeredményen? A fiús apukák elmondanak-e gyermekükkel egy kotyolós versikét? Próbálkozunk-e jóslással, a sorsunkat jobbra fordító varázslással – legalább a játék, a gyermekünkkel, unokánkkal való ünnepi együttlét szintjén?
Hiszünk-e még a csodákban?
December tizenkettedike volt, húsz-egynéhány évvel ezelőtt. Havas-jeges úton indultunk a szülőszoba felé.
– Csak nehogy megvárjátok a holnapot! – szólt utánam anyám. – Péntek lesz, tizenharmadika!
Megvártuk bizony. Azt mondják, aki ilyen napon születik, szerencsétlen lesz. És azt is, hogy aki Luca napján, az meg nagyon szerencsés. Első gyermekem Luca napján, december 13-án, pénteki napon döntött úgy, hogy megajándékoz engem az élet legnagyobb varázslatával, az anyaság csodájával. Azután a kisebbik is hozzátette ehhez a maga mágiáját, és azóta mindig megtalálnak bennünket az élet apróbb-nagyobb csodái. Mint ahogyan Önt is megtalálják, kedves olvasó. Csak hinnünk kell bennük.
