Tizennyolc évvel ezelőtt, tizennyolcadik születésnapom másnapján szülővárosomban, Nagybecskereken koncertezett a belgrádi Ekatarina Velika alternatív rockegyüttes. A csapat korhangulatot tökéletesen tükröző Dum Dum című nagylemezének bemutatóján több százan énekeltük közösen Milan Mladenovićtyal a következő sorokat: Megtiltom galádságaitok minden csapdáját / Megtiltom, hogy az irigység és a betegség érintése a vég legyen.
De senkit sem érdekelt néhány maroknyi fiatal szabadságvágya, a fennálló rend elleni tiltakozása, mint ahogyan fél évvel később az érettségi bál utáni reggelen a katonai behívót kézbesítő postást sem érdekelte az olcsó pia fejemre és gyomromra kifejtett utóhatása, és az, vajon hogyan is valósítom meg két hét alatt mindazt, amit eredetileg egy teljes nyárra terveztem.
*
Egy egész évet töltöttem távol a biztonságot nyújtó családi fészektől, amit követően még esztendőkön át, amikor a médiában magas rangú politikai tisztségviselőt arról hallottam értekezni, hogy Boszniában nincs jugoszláv (szerb) katona, egy pillanatra mindig elmosolyodtam, felidézvén, hogyan varrtuk fel sisakunkra a Jugoszláv Hadsereg feliratú embléma helyére a cirill betűs (boszniai) Szerb Köztársaság feliratot tartalmazó emblémát, majd szétkentem a szememben keletkezett folyadékcseppet, amelyet azoknak az emléke csalt elő, akikért katonás csinnadratta közepette a kaszárnyaudvarban utolsó üdvözletet mondtunk.
*
Leszerelésem után a menekülés vágya nehezedett rám. Több hónapos elzárkózás után úgy döntöttem, hogy néhány hétre meglátogatom nagyapámat és nagynénémet Hollandiában. Vonatra szálltam, elutaztam a fővárosba, megkerestem a holland nagykövetség épületét, ahol azt mondták, tíz perccel ezelőtt lejárt a munkaidő, jöjjek holnap. Hiába magyarázkodtam, hogy nem vagyok idevalósi, nekem sokba kerül az utazgatás, senkit sem hatottak meg kicsinyes érveim. Mit tehettem, másnap is útra keltem, benyújtottam a szükséges papírokat, de azt mondták, nem elég, és újabbakat kértek. A hiperinflációnak köszönhetően szüleim 4-5 német márka értékű havi fizetését „elmulatva”, mentem újra, és vittem az iratokat. Mindhiába. A modortalan kiabálás, felesleges macera és megaláztatás öncélú volt: nem kaptam meg a beutazó vízumot.
*
Talán az előző néhány évben történtekkel dacolva iratkoztam be egy évvel később az Újvidéki Egyetem Jogi Karára. A jogtalanság paradicsomában, teszem hozzá, ahol időközben még a kilépési illetéket is bevezették, amit azoknak kellett fizetniük, akik külföldre szerettek volna utazni, aminek révén az utolsó Jugoszlávia valószínűleg azon ritka államok közé tartozott a világon, amelyek megfizettették saját állampolgáraikkal az ország területének ideiglenes elhagyását.
– Ön december 19-én született?! – kérdezte tőlem megilletődve az egyetemista leckefüzetemet forgató tanárnő vizsgáztatásom közben. – Miért nem hívják Nikolának?
– Bizonyára azért, mert magyar vagyok – válaszoltam higgadtan, mire a jogtudományok doktora értetlenül megcsóválta a fejét, ugyanis a Julianus-naptár szerint december 19-ére eső Szent Miklós (Sveti Nikola) a szerbek egyik legfontosabb és legközkedveltebb vallási ünnepe.
*
A krisztusi korban jártam már, amikor meghívást kaptam egy Kárpát-medencei szintű irodalmi rendezvényre, amelyet Esztergomban szerveztek meg. A többnapos program részét képezte egy felvidéki túra is, amelyen barátnőmön és rajtam kívül a mintegy ötven főt számláló menazséria valamennyi tagja részt vett. A szlovákiai belépésre feljogosító okmány hiányában mi ketten megálltunk a Mária Valéria híd közepén és szótlanul néztünk a többiek után, miközben az ember születési helye és mozgásszabadsága közötti összefüggésről morfondíroztunk. Másfél évvel később, születésnapom harmadnapján a tévé előtt ülve néztem végig ugyanazon a Mária Valéria hídon a schengeni övezet kibővítését ünneplő tömeget. Egy különleges, vegyes érzés kerített hatalmába: egyrészt örültem azokért az emberekért, akik immár az utolsó béklyót is levetették magukról, másrészt pedig szomorkodtam, mert tudtam, hogy Magyarország csatlakozásával a schengeni övezethez immár az anyaországba is schengeni vízum szükségeltetik, és minden, ami azzal jár: utánajárás, pénz, bosszankodás.
*
Szent Miklós a pravoszlávok körében az utazók, a tengerészek, a kereskedők, a gyermekek és a diákok védőszentje, nem véletlen, hogy az Európai Unió illetékesei ezt a napot választották a vízumkényszer eltörlésére Szerbiával, Macedóniával és Montenegróval szemben. Magyarán: harminchatodik születésnapomra szülőhazám felkerül a schengeni fehér listára, ami azt jelenti, hogy immár csak egy különleges csippel ellátott útlevélre van szükségem ahhoz, hogy akadályok nélkül lófráljak a vén Európában, arra, amiről éveken át hasztalan ábrándoztam. S miközben az egykor a szabadság szinonimáját jelentő vízumliberalizáció immár egy karnyújtásnyira van tőlem, amiért valószínűleg örülnöm kéne, azon kapom magam, hogy teljesen hidegen hagy a dolog. Felfogom azt, hogy jelentős eseményről van szó, de semmit nem érzek, pedig Joseph Joubert szavaival élve, „ha szabadságunkkal akarunk foglalkozni, nem elménkhez, hanem lelkünkhöz kell folyamodni”.
*
Ülök csendben a szobában, és a tizenöt évvel ezelőtt, harminchat évesen elhunyt Milan Mladenović sorai jutnak eszembe: Bárhová is érkeztem, mindig belülről történt / Magamba, magamba, magamba, sohasem kívülre / Ott van az út, ott van a cél, ott van a jel... Néhány másodperc leforgása alatt végigpörgetem lelki szemeim előtt az egykori tiltakozásokat, egyetemista megmozdulásokat, rezsimellenes tüntetéseket, az esetleges éjszakai besorozások elkerülése érdekében ismerősöknél töltött éjszakákat, a ledobott bombáktól dübörgő ablakokat, és arra gondolok, hogy a régóta áhított szabadságnál egy valami mégis sokkal fontosabb: a szabadságvágy, amit egyetlen országhatárral és jogi okirattal sem lehet korlátozni.
