Kamaszkoromban bosszankodással vegyes irigységgel hallgattam apámat, amikor az általa megélt történelmi időkről mesélt. Irigy voltam, mert a tizenéves még hajlamos arra, hogy unatkozzon, és ebből kifolyólag úgy érezze, eseménytelenül-értelmetlenül múlik el fölötte az élet. És bosszankodtam, mert úgy hittem, mi is képesek volnánk nagy dolgokra, de hát a kényelmes polgári lét tespedtsége, a virágesős-kispioníros gyerekkor után ugyan mi és ki ellen lehetett volna hősként kiélni a kamaszkori lázadást.
Azután egyszer csak történelmi idők jöttek, magukkal sodorva békét, biztonságot, a középréteg viszonylagos jólétét. Akkor már hiába mondtuk: anyám, én nem ilyen lovat akartam! A véres történelmi idők leromboltak minden emberi és anyagi értéket, családokat dúltak szét, embertelen korlátok közé nyomorítottak bennünket.
Most dőlni látszanak ezek a korlátok.
Az év végi meghitt családi ünnepek sorába össznépi ünnepek jöttek. Alighogy elszánkázott felettünk a Mikulás, december 7-én az EU Általános Ügyek Tanácsa úgy döntött, hogy életbe léphet Szerbiával a társulási megállapodás gazdasági kérdésekre szűkített, ideiglenes változata. Éppen hogy csírázni kezdett a Luca-napi búza, amikor december 14-én ünnepélyes keretek között kihirdették Vajdaság statútumát. Alig három napra rá, december 17-én Szerbia Genfben szabadkereskedelmi megállapodást írt alá az Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc alkotta EFTA-val.
Most meg, amikor pravoszláv honfitársaink várták az ő Mikulásukat, Sveti Nikola puttonyában ott lapult a vízumkényszer eltörlése is. Megszűnt a kiszolgáltatottság és a megalázottság gyomorszorító várakozása a konzulátusok előtt. Kitárta előttünk kapuját a nagyvilág.
Örömünnepet kellene ülni – nálam a pezsgő valahogy mégsem durrant, nincs bennem semmiféle hurráoptimizmus, talán csak némi megkönnyebbülés.
Hát hogyan is lehetne felhőtlenül örülni annak, ha visszakapunk valamit, ami a miénk volt már, csak megfosztottak tőle, majd ütötten-kopottan, megtépázva holmiféle kegyes ajándékként kerül elő.
Üröm vegyül az örömbe, de mégis némi megkönnyebbüléssel vehetjük tudomásul, hogy talán lassan ismét emberhez méltó életet próbálhatunk majd élni. És közben fohászkodunk, hogy az utánunk jövő generációk ne legyenek részesei történelmi időknek.
