Máig úgy vélem – miként a VMSZ-szel szemben a többi magyar párt –, hogy az állam dolga (lett volna) összeállítani a kisebbségi választói névjegyzékeket, így a magyart is. Ám világos volt mindjárt az elején, hogy ebből semmi sem lesz; és balgaság azt hinni, hogy ezzel nem voltak tisztában mindazok a pártvezetők, akik továbbra is ezt szeretnék elérni. Mert ugyan honnan szedné az állami közigazgatás a neveket? Egyetlen forrásként valószínűleg a népszámlálási kérdőívek szolgálhatnának, azt viszont gyanítom, hogy a törvény nem teszi lehetővé ilyesféle felhasználásukat. Homályos célozgatások ugyan történtek arra vonatkozóan, hogy esetleg létezhet valamilyen névjegyzék (belügyi, titkosszolgálati?), de mindenki eleve tisztában volt vele, hogy egyetlen hatalom sem annyira féleszű, hogyha volna ilyesmi, azt nyilvánosságra hozná – igyekezve közben az Európai Unióba...
Tehát mindazok a (magyar) pártok, amelyek eddig azt hangoztatták, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagjait az elektori rendszer helyett közvetlen úton kell megválasztani, rögtön kizárták ennek az esélyét, amikor eldöntötték, hogy az államra „bízzák” a munkát. Követelni ugyan lehet, de közben már régen eljön az ideje a nemzeti tanács megválasztásának – természetesen elektorok által, s minden marad a régiben.
A VMSZ pedig azzal, hogy munkához látott, egész rakásnyi legyet ütött egy csapásra. Közülük talán a legkisebb: bizonyította, hogy nem ragaszkodik a számára kedvezőbbnek tűnő elektori választáshoz, és „ki is harcolta” a közvetlen szavazást. Úgyszintén bizonyította erejét és szervezettségét, mert valljuk be: nem könnyű több mint 117 320 aláírást néhány hét alatt összegyűjteni. Másik szervezet nem is lett volna képes rá. És amit ígértek – bár idő van még bőven – karácsonyra teljesítették.
De vajon jó-e az elvileg technikai kérdésből politikait csinálni? Mint kiderült: igen. Mert ismét csak a VMSZ bizonyította, hogy valóban „él nemzet e hazán”, hogy a kisebb-nagyobb félelmek ellenére a vajdasági magyarság többsége „gondolkodás nélkül” megvallotta, mely nemzethez tartozik. Ez pedig közösségi erőt mutat. S alighanem minden valamirevaló magyar párt számára fontos információ. A Vajdasági Magyar Szövetség megmutatta azt is, hogy bíznak benne az emberek. Az pedig olcsó magyarázkodás bárki részéről, hogy azért nem adta nevét a listára, mert ez a párt egyéb információkat is kért. Merthogy senkit sem kötelezett semmire.
Az elkönyvelhető siker ellenére egy kérdés azonban megválaszolatlan maradt: mi lesz a többi magyarral? A népesség másik felével. Mert az lenne az igazi eredmény, ha mindenki föliratkozna, akinek szándékában áll. Úgy már azt is tudni lehetne, valóban mennyien is vagyunk, aki vállalja nemzeti hovatartozását és magyarnak vallja magát. Továbbra sincs kizárva azonban senki, hiszen lehet jelentkezni a hivatalban a névjegyzékbe történő feliratkozás céljából. Végül pedig „rendes” szavazások alkalmával is betekintést engedélyeznek a választói névjegyzékbe, mielőtt lezárnák, s aki nem él ezzel a jogával, az adott alkalommal nem szavazhat. Remélhetőleg a nemzeti tanácsok megválasztásakor is alkalmazni fogják az említett gyakorlatot. Akkor pedig senki nem állíthatja, hogy csorbulnak a jogai.
Igazán jó mégis az volna, ha a VMSZ folytatná a megkezdett munkát, de még jobb lenne, ha a többi párt is vállalna valamicskét belőle, ha nem házalással, akkor más módon. Különben pedig a nem magyar pártok közül is ígérték, hogy szerveznek aláírásgyűjtést. Most már mindenki annak tudatában teheti, hogy munkája nem vész kárba, mivel a névjegyzék máris érvényes, csak azt kellene elérni, hogy teljes is legyen.
