Azt állítják egyesek, hogy az idei év az esélyek éve (volt), s hogy honatyáink/honanyáink, vezéreink és vezetőink éltek is a lehetőségekkel. Főként most, az év vége felé érett be mindenféle munka sokféle gyümölcse. Talán a legfrissebb hír a legjelentősebb: Szerbia kedden hivatalosan benyújtotta jelentkezését az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Boris Tadić államfő átadta az okmányt Fredrik Reinfeldtnek, az unió soros elnökségét ez év végéig ellátó Svédország kormányfőjének.
Ünnepelni kellene ezt a jelentős lépést.
Vuk Jeremić külügyminiszter szerint van rá esély, hogy 5-7 év múlva, Božidar Đelić, a szerb kormány európai integrációs ügyekben illetékes alelnöke szerint pedig 2014-ben lehet Szerbia az EU teljes jogú tagja.
Böngészgettem az európai integráció történetének legfontosabb dátumait. 1951-et írtak akkor, amikor Párizsban hat ország – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország – aláírta az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) létrehozó szerződést. 1973-ban Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozott a Közösséghez, s ezzel kilencre, majd 1981-ben, Görögország csatlakozásával tízre emelkedett a tagállamok száma. 1985-ben aláírták a schengeni megállapodást, azzal a céllal, hogy az Európai Közösségek tagországai között eltöröljék a határellenőrzést.
Azután 1986-ban Spanyolország és Portugália csatlakozott az Európai Közösségekhez, s ezzel a tagállamok száma 12-re emelkedett, 1995-ben pedig 15-re, miután Ausztria, Finnország és Svédország is belépett. 2004-ben egyszerre tíz ország társulhatott: Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország, Litvánia, Lettország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia, majd 2007-ben Bulgáriát és Romániát szintén a soraikba fogadták, s végül Svájc is úgy döntött, hogy a schengeni térségben a helye.
Ezek az odacsapódások és befogadások azonban hol gyorsabbak, hol lassúbbak voltak. Az említett tíz ország csatlakozási folyamata például 1998-ban vette kezdetét, csatlakozásukat 2002-ben hagyta jóvá az Európai Tanács – 2004. május 1-jére.
Bulgária és Románia 1995-ben váltak tagjelöltté. E két ország számára a folyamat tovább tartott, mint a másik tíznek, ám 2007. január 1-jén végül csatlakoztak az EU-hoz, 27-re növelve a tagországok számát.
Utánaszámoltam. A tíz ország hat évet várt a csatlakozásra, a két utóbbi tizenkét évet. Nem tudom, miért remélik a politikusaink, hogy mi 5-6 év múlva az EU-ban leszünk. Főként azért nem értem, mert az EU továbbra is feltételekhez köti, hogy a keblére ölel-e bennünket. Brüsszelben állítólag úgy reagáltak a szerbiai derűlátásra, hogy többek között Ratko Mladić háborús bűnös elfogásától teszik függővé, komolyan foglalkozzanak-e Szerbia uniós felvételének ügyével.
De ettől függetlenül örülni kellene, hiszen ha nem is vagyunk még a schengeni övezetben, azért már keresztül-kasul járhatjuk – járhatnánk. Az esélyt megkaptuk hozzá december 19-én, csak azt nem tudom, mennyire sikerül élnünk vele.
Furcsa szabadság a miénk – immár nem holmiféle vízumkényszerek tartanak bennünket rövid pórázon, hanem az elmúlt évtizedek „eredményezte” anyagi korlátaink. Most utazhatnának a fiatalok világot látni, de hát hogyan, miből, amikor a szüleik is csak tengődnek, nekik meg esélyük sincs egzisztenciát teremteni. Bizonyára szívesen elutazna bécsi koncertre, pesti előadásra egy nyugdíjas pedagógus – ideje lenne rá, és meg is érdemelné. De vajon hányan tehetik meg közülük? Valószínűleg boldogan romantikázna az ifjú pár Velencében vagy Párizsban – sok ifjú pár azonban az otthonteremtésről is hiába ábrándozik.
Mégis, örülni kellene annak, hogy egy béklyóval kevesebb gyötör bennünket. Hiszen vannak fiatalok, akik számára a vízummentesség valóban a szabadabb utazás, rendezvénylátogatás lehetőségét jelenti, s vannak rokonok, akik most könnyebben eljutnak távol élő szeretteikhez.
Mint ahogyan annak is örülni kellene, hogy végre-valahára Vajdaság visszakapott valamit abból, ami az övé volt már. Ezt a témakört már oly sokan elemezték derű- és borúlátóan egyaránt, hogy kár belebonyolódni. Tény, hogy ez is egy olyan esély, amiről még ezután fog kiderülni, mit hoz az életünkbe.
Ha évértékelő elemzésbe kezdenénk, akkor ez a három esély mindenképpen a pozitív oldalra kerülne. A mérleg másik oldalán azonban ott van a világgazdasági válság, ami bennünket sem került el – sőt, sokkal jobban sújtott, mint azokat, akik rendelkeztek túlélési tartalékkal. Mi már régen feléltünk mindenféle tartalékot, újat meg nem halmozhattunk fel. És ott van a mérleg másik oldalán a munkások tömegeit utcára hajtó privatizáció, ott vannak a sztrájkolók kétségbeesett próbálkozásai, hogy behajtsák azt, amiért megdolgoztak. Ott vannak az iskolapadokból kikerült, képzett, ám munkára, családalapításra és fészekrakásra esélytelen fiatalok.
Mégis, örülni kellene, hiszen valami elmozdulni látszik a holtpontról – még akkor is örülni, ha túl sokan érezzük az elmúlt évtizedek behozhatatlan veszteségeit. Hiszen lassacskán azért mégiscsak pattognak le a bilincsek, a láncok rólunk, és nemcsak abban a fizikai értelemben, hogy megnyíltak előttünk a határok, hanem a lelkünk béklyóinktól is szabadulni kezdünk.
Bizonyítéka ennek, hogy már karácsony előtt összegyűlt az a törvényes minimum, amely lehetővé teszi a vajdasági magyar választói névjegyzék összeállítását. Tehát a vajdasági magyar közösség egyértelműen kiállt amellett, hogy saját névjegyzéke alapján válassza meg nemzeti tanácsát – és ezzel egyben hitet tett nemzeti identitása mellett. Kellett ez a megmozdulás, és jó, hogy a munka tovább folytatódik. Találkoztam olyan, nagyon idős emberrel, aki naponta leste, jön-e már az aláírásgyűjtő. A türelmetlenségét firtató kérdésre azt felelte: szeretne még valami hasznosat tenni a közösségért.
Lám, nemzeti közösségünk is kapott egy esélyt az idén. Jövőre kiderül, hogy tudunk-e vele élni, hasznossá tehetjük-e magunkat.
Amennyiben elfogadjuk azt a megállapítást, hogy 2009 az esélyek éve (volt), akkor 2010-nek a továbblépés évének kell lennie.
Úgy legyen.
