Szenczy Sándor, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetője és lelkésze fáradhatatlan. Ha éppen nem Észak-Koreába visz segítséget vagy nem Csecsenföld bajba jutottjaihoz próbál gyógyszert, élelmet eljuttatni, akkor is a szeretetszolgálat munkájával van elfoglalva, mint például most is, amikor az úgynevezett cipősdoboz akciót népszerűsíti, melynek a célja, hogy minél több gyereknek szerezhessenek örömet karácsonykor egy kis ajándékkal.
Vujity Tvrtkóval nemrégiben Szabadkán jártak, hogy megosszanak velünk néhány „mennyei és pokoli történetet”.
Mit takar a cipősdoboz akció?
– Immár ötödik éve járjuk Tvrtkóval a világot ezekkel a történetekkel, hogy adakozásra bátorítsuk az embereket, s hogy elmondjuk, az a kevés, amijük van, nagyon sok ember számára elég lehet. Máté evangéliumának 14. részében arról olvashatunk, hogy öt kenyér és két hal sok ezer embernek lett a tápláléka, mert meg mertek tőle válni és Jézusnak adták, aki megáldotta azt. Ez az én életem alapigéje:
ha hiszünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Az egész csupán ötezer forinttal kezdődött, amit egy nyugdíjas néni adományozott, azóta Magyarország és Európa egyik legnagyobb civil szervezetévé nőtte ki magát a Magyar Baptista Szeretetszolgálat.
Mi a tapasztalata, mennyire képesek az emberek összefogni és segíteni másokon a bajban?
– Láttam már sokat ígérő összefogást, hallottam nagy ígéretekről is, amiről később gyorsan megfeledkeztek. S bár úgy tűnik, hogy alapvetően önző, féltékeny és gonosz az ember, a másik oldalon mégis azt lehet tapasztalni, hogy vannak még, akik hajlandók segíteni a bajban. Nem adjuk fel, nem félünk, s szembeszállunk minden akadállyal! Nem azé az öröm, akin segítünk, hanem a miénk, akik segíthetünk! Ha adunk, ezáltal mi is gazdagabbá válunk. A kis embernek el kell hinnie, hogy a kevés is sok, és mernie kell adni.
Itt Szerbiában is sok aktív kisközösség van, amelyektől rosszat tanulni, rosszat kapni nem lehet, de a vallási türelmetlenség sajnos jelen van. Sokan elutasítják a segítségnyújtást, amikor kiderül, hogy a baptista egyházról van szó.
Hogyan élik meg önök azt a mérhetetlen tragédiát, amit tapasztalnak a világban?
– A tragédiák, melyekkel találkozunk, nyilván hatással vannak ránk. Amikor halottakat kell temetnem, vagy ha megölik a munkatársunkat, egy másiknak levágják valamelyik testrészét, de meg is betegedhetnek és meg is sérülhetnek. Ezeket az élményeket nem könnyű feldolgozni. Én az elmúlt tizenöt évben már hét háborúban, tizenhét nemzetközi katasztrófa helyszínén és legalább száz országban jártam. Láttuk a mélységeket és a magasságokat is. Ebben próbálunk egyensúlyozni, és egy olyan értéket képviselni, ami a hitünkből fakad, mert semmi nem számít, csak a szükség. A szemekből azt látjuk visszatükröződni, hogy van értelme. Ez ad erőt, mert úgy gondolom, ha egy embernek segítettem, akkor a világot mentettem meg.
A család, a barátok, a közeli hozzátartozók hogyan viselik ezt a sokszor életveszélyes missziót?
– Megszokták már, hiszen ez az életünk. Az egész családom ebben él. Ha nem háborús övezetbe megyek, akkor ők is részt vesznek valamilyen akcióban. Legutóbb a feleségemmel Vietnamban voltunk, ahol ő mozgássérült gyerekekkel foglalkozó tanárokat oktatott. Ha tehetjük, az egész család hónapokon keresztül ott van és segít.
Közben mi is együtt vagyunk, sőt a kétéves ikreket is elvisszük magunkkal. Megjártunk már az árokparttól az ötcsillagos szállodáig mindent.
Az ön számára melyik az elmúlt tizenöt év „legmennyeibb” története?
– Kambodzsában esett meg, ahol azt tartják, az AIDS-beteg férfi minél fiatalabb korú kislánnyal hál, annál gyorsabban meggyógyul. Emiatt nagyon sok kisgyerek esik
áldozatul az emberkereskedelemnek, a gyerekeket a saját szüleik adják el néhány dollárért. Egy gyermekotthon padlóján ültünk és beszélgettünk azzal a tizennégy éves kislánnyal, akit négyévesen adtak el a szülei. Előtte arról beszéltem a fiataloknak, hogy milyen fontos a megbocsátás, majd imádkozni hívtam őket, s a lány ekkor sírni kezdett. Pásztor – mondta – én nem tudok megbocsátani az anyámnak. Hét éve vagyok már az intézetben, de miden este úgy fekszem le, hogy azon gondolkodom, hogyan keresem és ölöm meg őt, s mindig sikítozva ébredek, mert félek. Négyévesen adott el egy bordélyháznak, naponta több tucat férfi megerőszakolt, megszöktem, de rám találtak és visszavittek, hozzáláncoltak az ágyhoz és újra és újra megerőszakoltak. Az anyám elvette a gyerekkoromat. Pásztor, én nem tudok megbocsátani! – mondta a lány. Ekkor jöttem rá, milyen könnyelműen dobálózunk mi a szavakkal. Könnyű kimondani, hogy bocsássunk meg, de ha ilyen szörnyűségekkel találkozunk, akkor minden szó érvényét veszti.
Nem tudtam mit válaszolni a lánynak, csak odamentem hozzá, és imádkoztam érte. Később újra találkoztam vele. Mosolyogva fogadott, s elújságolta, megbocsátott. Azóta nyugodtak az éjszakái is. Egy magyar támogató havonta küldött neki háromezer forintot, ő pedig képes volt maga mögött hagyni minden rosszat, leérettségizett, s most szeretne férjhez menni. Ilyen messziről kellett érkeznie valakinek, hogy megváltoztassa egy másik ember sorsát. Megbocsátott és megváltozott az élete. Számomra ez az igazi mennyei történet!
Hogyan fog telni a Szenczy család karácsonya, a szeretet ünnepe?
– A családommal a karácsonyt évek óta a budapesti hajléktalanszállón töltjük. Szentestén ügyeletet vállalok, viszem a halászlét, a gyerekeimmel pedig felszolgáljuk. Ilyen a mi karácsonyunk, de nem bánom, sőt a gyermekeimet is ilyen szellemben igyekszem nevelni, mert hiszem, a másik öröme és jóléte fontosabb, mint az én örömöm és a jólétem.
