Nemrégiben tartotta alakuló ülését Szabadkán a Közgazdász Egyesület nevű civil szervezet, amelynek alakuló ülésén dr. Kádár Béla akadémikus, a Magyar Közgazdasági Társaság örökös tiszteletbeli elnökének tartalmas, a gazdasági világválságot több oldalról megvilágító előadását hallgathatták meg a jelenlévők. A nagy tudású gazdasági szakemberrel előadását követően beszélgettünk.
A jelenlegi válságot általában az 1929-33 közötti időszak gazdasági válságával szokták összehasonlítani. Az Ön meglátása szerint mennyiben állítható párhuzamba a két recessziós időszak?
Erre vonatkozóan sokfajta nézet létezik. Akik a jelenlegi helyzetet kevésbé pesszimistán akarják látni, arra hivatkoznak, hogy a mostani visszaesés mértéke jóval kisebb, mint 1929 és 1933 között. Ám ennek az az oka, hogy azóta a nemzetek közötti együttműködés jóval szorosabbá vált, most egy koordinált fellépésre került sor, aminek nyoma sem volt 1929-33-ban, akkor ugyanis hallani sem akartak az akkori nagyhatalmak bármilyen szervezett fellépésről. A másik dolog, hogy a gazdaságpolitikai gyógymód is teljesen eltérő. Tudjuk, hogy az amerikai elnök úgy reagált, hogy nagyon erőteljes takarékosságra ösztönözte a lakosságot és az államháztartást is, ami tovább szűkítette a keresletet. Egyébként a korabeli válság idején is az volt a fő ok, hogy a forgalomban levő pénzmennyiséget feltupírozták. Akkor ez háromszor volt nagyobb, mint az Egyesült Államok összterméke, ma ez az arány tízszeres, szóval a helyzet tulajdonképpen sokkal súlyosabb lenne, de ezt a nemzetközi együttműködés és egy anticiklikus gazdaságpolitika ellensúlyozta. Tehát vannak hasonlóságok, de eltérések is a két válság között.
Mennyire volt őszinte a vezető gazdasági szakemberek meglepettsége a válság kitörésekor, illetve mennyire volt előre látható ez a recesszió?
– Egyedi vélekedések voltak korábban is, amelyek felhívták a figyelmet, hogy nem vezet jóra ez a pénzteremtés, ez a mesterséges fogyasztás-ösztönzés, a nagy projektumok és a háborús költségvetés párhuzamos viselése, de ezek magányos hangok, az uralkodó főáram szempontjából marginális megszólalások voltak. Ennek a gazdaságnak a működési zavarait már jelezte az 1998-99-es távol-keleti válság, amikor a sikeres „kis tigrisek” (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – a szerz. megj.) kerültek nehéz helyzetbe. Korábban a világgazdaság peremén voltak ilyen válságok, most viszont annak közepén, annak vezető országában, az Egyesült Államokban alakult ki, és ez érdekes különbség. Itt jelentkeztek az első jelek és bizonyítékok, amikor bizonyos kreatív könyvelési trükkök kezdtek az elmúlt években kiderülni, hogy bizony a nagyvállalatok vezetése a jó vezetés és erkölcsös magatartás normáit jócskán sérti, tehát ilyen szempontból lehetett következtetni arra, hogy nincs nagyon távol e modellnek a kipukkadása, de pontosabb megállapítások igazából nem voltak.
A kormányzatok fellépésének köszönhetően a válságot – legalábbis az eddigi hullámait – sikerült csillapítani. De vajon az érintettek levonták-e a megfelelő következtetést, hogy egy újabb hasonló, negatív trend megelőzhető legyen?
– Arra nem mernék vállalkozni, hogy az üzleti világ belső átértékelési folyamatairól mondjak véleményt, az látszik, hogy kormányzati szinten van egy felismerés, hogy az állam szerepvállalását a gazdasági folyamatok ellenőrzésében, szabályozásában erősíteni kell. Eddig tehát eljutottunk, csak itt is van egy fogas kérdés, ugyanis ezt egyetlen ország sem csinálhatja egyedül. Hiszen emlékezhetünk még arra a 30 évvel ezelőtt jereváni rádiós kérdésre, hogy fel lehetne-e építeni Örményországban a kommunizmust. A válasz az volt, hogy fel lehet, de kezdjék előbb inkább a grúzok. Tehát az országok tudják, milyen káruk származott e gyakorlat erősödéséből, de egyénileg nem léphetnek fel mindaddig, amíg az amerikaiak nem tesznek lépéseket, mert különben a nemzetközi piacok igen súlyos büntetést mérhetnek egy kis vagy közepes országra. Ez egy globalizált, összefonódó világ, tehát minden fellépésnek globalizáltnak kell lennie.
Említette előadásában, hogy Magyarországon sokkal súlyosabbak lettek volna a válság következményei, ha nem lett volna az EU tagja. Felvetődik a kérdés, hogy Szerbiát, mint unión kívüli országot mennyiben érintette súlyosabban?
– A szerbiai helyzet nem nemzetközi folyamatok, hanem az évtizedek gazdasági folyamatainak következménye, amely igazából már 1974-ben megkezdődött. Az autonómia derék dolog volt, de a 6+2-es decentralizációval kialakultak a párhuzamos gazdasági struktúrák, azok tulajdonképpen veszteségesek voltak, aztán a Jugoszlávia szétesése körüli balfogások, az ország számkivetettsége, az alkalmazott katonai-politikai akciók, mindezek öröksége határozza meg a jelenlegi helyzetet, nem annyira a válság. Annál is inkább, mert Szerbia a nemzetközi együttműködési rendszerbe jóval kevésbé van bekapcsolódva, a szerbiai kivitel a szerbiai GDP (bruttó hazai termék) egyötöde, Magyarországon ez 60 százalék feletti. Tehát ha a világgazdaságban valami rosszul megy, ezek a hatások háromszor olyan rosszul érintik Magyarországot, mint Szerbiát. Szerbiának, mint kívülálló országnak, a jövőben a mindennemű gazdasági gyógyuláshoz külföldi források is kellenek. Ezt legkönnyebben az EU-tól közvetlenül, vagy annak pártfogása révén lehet megkapni. Ezért az EU-hoz való közeledésre szükség van.
Minden előrejelzés Kína előretöréséről beszél. Mennyiben változik meg a világgazdasági rendszer, ha Kína a világ első számú gazdasági hatalma lesz?
– Kína nem azon recept mentén fejlődött az elmúlt 30 évben, mint amit a nemzetközi szervezetek alkalmaztak. Abban az esetben, ha Kína a világ vezető gazdasági hatalma lesz – ugye, jelenleg a második –, nyilvánvaló, hogy – hacsak nem sikerül Kínát átalakítani, aminek nem túl nagy a valószínűsége – ez az ország fogja leginkább az akaratát érvényesíteni. Egy új világgazdasági rendszer ellenőrzés, szabályozás szempontjából sokkal erőteljesebb és szigorúbb intézményrendszert jelenthet a jelenleginél.
