A múlt évszázad néhány ideológiává fajult nagy eszméjéért drága árat fizetett az emberiség, de a kis eszmék számlájára is számos, derékba tört emberi sors írható. Az emberek azonban mintha mit sem tanultak volna a történtekből, a legnemesebb eszméket is képesek napi demagógiává zülleszteni, csakhogy az adott közösségen belül megbélyegezhessék a másként gondolkodókat. Mint kívülállót egyrészt megdöbbent, másrészt pedig lenyűgöz, mekkora lelkesedéssel képesek egyesek különféle nagy eszméket egyetlen nagy igazságként elfogadni, majd ugyanakkora hévvel hangoztatni. Semmi kifogásolnivalót nem látok abban, ha az ember felállítja saját belső értékrendszerét, rendelkezik egyéni eszmei meggyőződéssel, amihez rendszerint tartja is magát, a dolog akkor veszíti el hitelességét, ha az eszme nem a bensőből fakad, hanem kívülről érkezik, és a külső tényezőkhöz igazodva időnként alakít magán. Nem ritkán akkora mértékben, hogy már semmi köze sincs elődjéhez, sőt számos mozzanatában annak pont az ellenkezőjét képezi. Közösségformáló eszmék esetében a jelenség a tömeges megtérés fenoménjét is maga után vonja.
Kamaszkoromban valósággal letaglózott, hogy egyik-másik korombelinek a szülei mekkora vehemenciával cserélték le pártkönyvecskéiket a hideg templompadokra és szenteket ábrázoló képekre. Olyan személyek, akik korábban még a hittanra járást is tiltották gyereküknek. A gyökeres társadalmi változások időszakában, lázadásra fogékony tizenéves lendülettel, megpróbáltam belelátni ezeknek az embereknek a lelkivilágába. Vajon milyen lehet az a személy, aki szinte máról-holnapra képes az addig megkérdőjelezhetetlennek vélt eszmét azzal teljesen ellentétesre felváltani, merült fel bennem a kérdés, amire csak azt a magától adódó, egyszerű választ tudtam adni, hogy nyilván egyikben sem hitt és hisz őszintén, és az eszme a számára jórészt csak szükséges rosszként szolgál(t) az anyagi javakkal és kedvezményezett ellátással kecsegtető társadalmi pozíció megőrzésére, illetve megkaparintására. Abban az időben szülőfalumban egy anekdota is szárnyra kelt, amely sajátos módon utalt a lényegre. A helyi plébános meglátogatott egy idős bácsit, és megkérte, hogy menjen el a misére, amit a felszólított azzal az indokkal utasított vissza, hogy számára nincs hely a templomban. A pap hosszú unszolása után, hogy vajon mire alapozza állítását, a bácsi a következőt válaszolta: „Az első sorban ülnek a volt ku...vák és a volt kommunisták, én pedig azok mögé ugyan nem ülök!”
Slobodan Milošević bukása után már egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy mentve a menthetőt alapon hithű szocialisták és radikálisok tömegestől menekültek át a Szerbiai Demokratikus Ellenzéket képező pártok valamelyikébe, ahol nagy előszeretettel várták a hatalomgyakorlás terén tapasztalt és kellőképpen megedzett kádert. Mindennek következményeként sok esetben ugyanazok az emberek maradtak ugyanazokon a helyeken, csak éppen „eszmét” váltottak, szinte olyan lezserséggel, ahogyan az alsóneműt szokás. Többé már nem a szerbség megvédéséért, hanem az ország európai uniós integrációjáért szálltak síkra. És mint utólag kiderült, ahogyan az egykori kommunisták zöme is mindig magában mélyen vallásos volt, úgy ezen dicső emberpéldányok is mindig ellenezték a volt Jugoszlávia területén végigpusztított háborúkat. A politikai pálfordulások egyik ékes bizonyítékaként megemlítendő, hogy Szerbiában jelenleg a rendőrség első emberének szerepét a volt diktatórikus rezsim egykori oszlopos tagja tölti be, az pedig már a kor szellemét követő politikai populizmus bizarr példája, ahogyan a nem is olyan régen még Nagy-Szerbiáért agitáló, pánszláv szövetségért és ázsiai barátokért síkra szálló volt radikálisokhaladó eszméket valló új pártjának egyik fő célkitűzése az ország Európai Unióba való kormányzása.
Miközben szavakban polgári világról álmodnak sokan, minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy a politikai populizmus ócska marketingfogásaival tömegtaggá degradálják az (állam)polgárt. És ebben nemcsak politikusok tevékenykednek aktívan, hanem a mindenkori hatalmat vagy az adott politikai pártot magától értetődően kiszolgáló közírók is, akik megkérdőjelezés nélkül képesek fejet hajtani az épp aktuális eszme előtt. Mindez olykor olyan abszurd helyzeteket eredményezhet, ami már a publicisztikai perverzitás határát súrolja, amikor például a Titóról és a pártról szóló lírai vasököl-poétikát a nemzeti érzületű ömlengésre felcserélő közíró olyanokat vádol meg jugónosztalgiával, akik legfeljebb csak a már megboldogult Tito pionírjai lehettek, mire pedig bármiről is megkérdezték őket, már a párt sem létezett. Úgy tűnik, hogy a szolgalelkű mentalitás mindig talál magának új eszmét, amelynek nevében gyávasággal, kishitűséggel, árulással vádolhatja azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba. Mindennek tükrében jogosan vetődik fel ismét a régi kérdés: mennyire vehető őszintének ezen személyek részéről az épp aktuális eszme és az abból eredő cél támogatása, vagy mindaz csak eszköz a közszereplésből származó előnyök megtartására, illetve gyarapítására?
