Hány pártra van szüksége a vajdasági magyarságnak?
Az ötletet, hogy ezt a körkérdést tegyük fel honlapunkon heti kérdésként, épp egyik internetes olvasónk javasolta. Úgy véltük, a téma van annyira érdekes és közérdekű, hogy „rádobjunk egy lapáttal” a nyomtatott újságban is. Itt ismertebb közéleti személyiségeket – ahogy megfogalmaztuk, olyanokat, „akiknek nincs közvetlen kapcsolódásuk a politikához, de van véleményük róla” – kértünk fel arra, hogy véleményezzék a kérdést.
A véleménybegyűjtés tehát két szinten folyt, mintegy két héten keresztül. A honlapon csak szavazni, illetve választani lehetett (méghozzá a következő lehetőségek közül: egyre, kettőre, háromra, többre, egyre sem), az újságban el is mondhatta véleményét az általunk megkérdezett (átlag napi egy) személyiség.
Ha az internetes szavazásra beérkezett válaszokból kialakult sorrendet némi fennköltséggel elnevezzük a „nép hangjának”, az újságban nyilatkozók véleményeit pedig ugyanilyen fennköltséggel az „értelmiség szavának”, nos, akkor megállapítható, hogy van némi nézet- és véleménykülönbség a nép és az értelmiség között ebben a kérdésben. A majdnem ezer beérkezett szavazat alapján ugyanis azt kell mondani, meglehetősen egyértelmű a nép véleménye: egyre. Az abszolút, majdnem kétharmados többség (64 százalék) választotta ezt a lehetőséget, és csak a maradék egyharmad szavazat szóródott szét a többi négy válaszlehetőség között. Tiszta, világos, egyértelmű állásfoglalás, nincs is nagyon mit ragozni rajta, még kommentálni sem igazán lehet.
Árnyaltabb, megosztottabb és differenciáltabb az értelmiség véleménye erről a dologról (ahogy az egy értelmiségtől el is várható...). Mivel itt a véleménynyilvánítás más módon zajlott, azaz a megkérdezetteknek nem kellett feltétlenül lándzsát törniük egy adott válaszlehetőség mellett, hanem szóban, írásban járták körül a kérdést, az eredmény sem számszerűsíthető olyan egyértelműen, mint fenn. Általánosságban az állapítható meg, hogy az alanyok fele szerint egy pártra, a másik fele szerint viszont több pártra lenne szükségünk. Azaz, az egypártrendszer és többpártrendszer mérkőzése az értelmiségiek körében döntetlenre áll, mondhatnánk vulgárisan leegyszerűsítve. De mégsem mondhatjuk. Azok ugyanis, akik az egy párt mellett foglaltak állást, különböző megfogalmazásokban ugyan, de azonnal hozzáteszik, hogy ez alatt nem az egyszólamúságot értik, hanem inkább egyféle gyűjtőpártot szeretnének látni, vagy azt, hogy az egy párton belül ténylegesen is létezzenek és működjenek a különböző platformok. Azok pedig, akik a több párt létezését látják jónak, tulajdonképpen ugyanezeket a fontos társadalmi és politikai értékeket hangsúlyozzák: a pluralizmust, a különböző vélemények megnyilvánulásának lehetőségét és a szabad választás lehetőségét.
Az értelmiségi nézetkülönbség tehát csak látszólagos és felszínes. A felszín alatt pedig kihámozható a lényegében egységes, szinten konszenzusos módon egységes értelmiségi üzenet. Ez pedig a következő: pártjaink, akárhányan is vannak, legyenek egységesek a legfontosabb nemzeti kérdésekben, nézetkülönbségeiket belső fórumaikon ütköztessék és egyeztessék, kifelé pedig már a teljes egység képe, és nemcsak képe, hanem tényleges és valós ereje látszódjék és érződjék.
És ha már idáig eljutottunk az elemzésben, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen nemcsak értelmiség–értelmiség vonalon nincs itt jelentősebb nézetkülönbség, hanem értelmiség–nép vonalon sem. Hisz nyilván internetes szavazóink is lényegében ugyanezt az üzenetet akarták közvetíteni, egy kattintás formájában.
Üzenet kézbesítve.
