A hetvenhét éves Radics Ilona Mária Berillát néhány hónapja még kerékpáron láthattuk a városban, tevékeny volt, fürge, derűs. Tavaly ilyenkor a templomot díszítette, a zárda virágoskertjét is ő ápolta, de mint mondja, betegségében legjobban a gyerekek hiányoznak neki. Negyven évig tanította őket a hitre.
A Miasszonyunkról elnevezett bácskai nővérek szerzetesrend topolyai zárdájának főnővére volt olyan kedves, hogy fogadott a szobájában, és beavatott életének fontos eseményeibe. Először az adventi időszakról beszélt.
‒ Advent előtti szombaton este gyújtjuk meg ünnepélyesen az első gyertyát a templomunkban és a kápolnában is, vagy pap, vagy gyerekek. A gyertyaláng jelzi, hogy most már várjuk a világ világosságát, Jézust. Minden héten eggyel több gyertya ég, közelebb vagyunk a karácsonyhoz, Jézus eljöveteléhez. A harmadik vasárnap az örömvasárnap, az már azt jelenti, hogy nagyon közel van, már csak egy nyolcad van az ünnepig. A nagy ünnepre való felkészülésben a bűnbánaton van a fő hangsúly, amit egész évben vétkeztünk, megbánjuk, a nagy ünnepre tiszta lélekkel készülünk. Ez a lényeg. A hétköznapokat is ez határozza meg, a gyónóbúcsú is egy nagyon fontos nap.
Itt a zárdában meglepik egymást ajándékkal?
‒ Megbeszéljük egymás között, hogy ki milyen jót cselekszik, mert Jézus azért jött a földre, hogy jót tegyen az emberekkel. Mi, keresztények Jézus követői vagyunk, főként lelkileg készülünk. Írunk cédulákat: segítek a társaimnak, többet imádkozom, több nehezebb munkát vállalok, és ehhez hasonlók kerülnek a papírra, amit beteszünk az imakönyvbe. Ez a lényeg, a lelki előkészület és a gyónás. Megtörténik, hogy valamit választunk közösen, például van egy szegény ember, aki szinte naponta benéz hozzánk, ha ebédkor csönget hozzánk, adunk neki enni. Mondtam is egyszer:‒ Jön a Jézuska.‒ Kicsoda?‒ kérdezte egy nővér. ‒Az Úrjézus azt mondta, amit egynek a legkisebbek közül tesztek, azt velem teszitek –válaszoltam. Én ezt így is teszem. Megmondom azt is, hogy van egy nagy lelki fájdalmam. Amikor még Csantavéren voltam, oda is járt egy szegény, annak a plébános úr szokott adni. Ő nem volt otthon, amikor jött ez az ember, aki nagyon beteg volt, nem bírt beszélni, torokrákja volt. Én nem adtam neki, és nem sokkal ezután meghalt. Ennek több mint harminc éve, de a mai napig bánt.
Honnan indult el?
‒ Horgoson, a második világháború idején jártam iskolába. Apám földműves volt, heten voltunk testvérek. Én a középsőként nyáron, amikor anyámék kint voltak a földön, vigyáztam a kisebbekre, főztem is. Eleinte anyám odakészítette a zsírt, a hagymát, de tíz- tizenkét éves koromban már tudtam főzni. A rendszerváltás utáni zűrzavaros időkben a mi családunk járt templomba, anyám olvasott a Bibliából. Emlékszem, mikor lekerültek a keresztek az iskolában a falról. Aztán jött a kommunizmus, de a lelkület megmaradt bennünk. A hajnali misékre jártunk, édesanyám és egy húgom különösen, aki onnan ment iskolába. Őneki pap lett az unokája . Nem úgy volt mint most, hogy csalogatni kell az embereket.
Hány éves korában szánta el magát erre a pályára?
‒ Tizenhét, de nem sikerült mindjárt, mert a háború után a nővéreket szétzavarták. Kanizsára léptem be, akkor heten egyszerre jelentkeztünk. Egyszer édesanyámmal elmentünk Martonosra, és ott beszéltünk a nővérekkel. Jelentkeztem, de majdnem három évig halogatták. Amikor ősszel mentem, azt mondták, gyere tavasszal, aztán pedig ősszel. Sírtam is emiatt. Egyébként játékos, ugribugri kislány voltam. Mulatságba nem mentem, de tánciskolába jártam.
Hétköznap a paprikagyárba mentem dolgozni. Kilestek a lányok, hová megyek csütörtök este. Elmentem gyónni, pénteken reggel is a templom felé indultam, első pénteket végezni. Öt lány csatlakozott ekkor hozzám, s közülük három jelentkezett nővérnek.
‒ Kezdetben kenyérkeresetként a ledobott koszorúkat összeszedtük a temetőben, és azokat mindenszentekre újravirágoztuk, vittük a piacra, meg rózsafüzéreket készítettünk. Nehéz időszak volt. Kanizsáról elkerültem Bácsba, ott készültem a beöltözésre. Öt órakor keltünk, fél hatkor imádság, hat óráig elmélkedő ima, onnan misére mentünk, majd reggeli után csendben voltunk, majd ki-ki a maga munkáját végezte. Huszonöten voltunk, mi jelöltek heten. A posztulatúra az újonc idő előtti egy évet jelenti.
Az első fogadalomtételkor kaptuk a gyűrűt, amely most is az ujjamon van. A beöltözés is ekkor volt, a nevet is ekkor kaptam. Fogadalomtétel utána két nappal már Szilágyin voltam, majd Szenttamásra kerültem, vissza Bácsba, az anyaházba, majd elkerültem Zomborba, Bácskertesre, Csantavérre. Több mint egy évig voltam kórházban Verbászon, a tüdőmmel volt baj, de jól kigyógyítottak, mindeddig nem voltam beteg.
Mi volt a legszebb?
‒A hitoktatás, negyven évig tanítottam. Májusban betegedtem le. Mikor ősszel ismét kezdődött volna a hittan, szaladtak be a gyerekek a szobámba, hogy nővérke, lesz-e hittan. Néhány éve a kisegítő tagozatosokkal foglalkozom, akik nagyobbrészt nehéz körülmények között élnek. Ajándékot is készítettem nekik mindig, sajnos idén nem tudtam.
‒ A gyerekeknek karácsony előtt vettem puha fehér csomagolópapírt, abból készítettünk kis ingecskét, amire ráírtuk a jó cselekedeteiket: imádkoztam, szót fogadtam, szorgalmas voltam, segítettem. Ezt azután hordták magukkal a hittanfüzetben, és karácsonykor felakasztottuk a gyerekek karácsonyfájára a templomban.
Beszélgetés közben előkerültek a fényképek: egy megsárgult fotó a családról, az egykori tanítványok elsőáldozáskor, templomi szerepléskor. Berilla nővér elmeséli, hogy ő válogatás nélkül mindenkinek osztott szerepet. Kinyílt a szekrénye is, megmutatta a néhány szerzetesi ruhát, csak annyi van, amennyire szüksége lehet. Ha újrakezdhetné, megint csak ezt a hivatást választaná‒ mondja‒ ,vagy talán a betegápolást, hiszen 13 társát ápolta már, köztük nem egy évekig fekvőbeteg volt. Előkerült az ötvenéves jubileum alkalmából készült fényképalbum is, ebből választottunk írásunkhoz.
