És akkor végre elérkezik a várva várt nap, mindenki bekészített, mindenki kikészült (így is, meg úgy is): tánc, buli, eszem-iszom, dínomdánom… Gyöngyvirágos kék ibolya-a-a-a! Valaki a vigalom hevében a nyakamba loccsantja a vörösborát. Oda se neki, több is veszett Mohácsnál! Egy sebtében megzákányosodott a nadrágomra „varázsolja” a vacsoráját… Egyenesen a gyomrából. Rá se ránts pajtás, fő a buli, a jókedv, ha nyomában rögtön a menetrendszerű másnaposság, émelygés, csömör, undor következik is.
Na, de mit hordok itt össze, ilyen ünneprontó marhaságokat, nahááát, hiszen oly szép az élet, ünnep van… Naaaaaa! Csing-ling-ling, csing-ling-ling… Hallod már?! Csing-ling-ling, csing-ling-ling… Csilingel a száncsengő, hópaplanba bújt falucska, mécsesként világító ablakok, fenyőillat, gyertyaláng, meleg kemencekuckó, a frissen sült fonatos kalács illata, valahonnan az Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj dallama szüremlik ki…
Meseország, vágyálom. A valóság nem itt lakik.
A valóságban mesebeli, meleg otthonunkba – épp amikor a kürtőskalács is asztalra kerül – ajtóstól ront be egy emberszabású; sáros bakancsával a fehér abroszra pattan, lerúgja a kristálypoharakat, a tányérokat, falhoz vágja a sörösüvegét, egy nagyot böffent, és… Inkább nem folytatom, mert rögtön horror lesz belőle.
Nem kell azonban ilyen bizarr rémálom. Elég, ha egy óvatlan pillanatban bekapcsolod a tévét (hátha az ő órájuk pontosabban jár), s megtudod, hogy a cukor, a só, a kávé, a benzin mától drágább, a lószőr (a hegedűvonóba való), a hajócsavar és némely mozdonyalkatrész ellenben olcsóbb, így pozitív a nulla.
Aztán fátumként megjelenik egy ismerős pofa is; egy méltóságos, akinek menetrendszerű mondhatnékja van. Felolvassa hát az alkalmi szöveget (ó, de szép is… ó, de szépen mondja… minő kár, hogy a szövegíró kilétét sohasem árulják el, hiszen hogyan is ékeskedhetne különben pacsirtánk más tollával), és sok-sok mézédes szépet, jót kíván, sci-fibe illő rózsás jövőt ígér. Ismét.
Erre mi, birkák az egész az évet – merő truccból – megint csak horrorban húzzuk le.
Bocs, ne haragudj, valóban nem akartam ünneprontó lenni. Csak folyton-folyvást tolakszanak ezek a zavaró, csúf képek, képzettársítások. Nem panaszkodni meg hákliskodni szándékoztam, dehogyis. Mindössze zavar ez az év végi hajrá, az időzített jókedv, a derűcsiholás.
Hol írja, hogy éppen ezen nap éjszakáján kell jól éreznem magam, oly nagyon örülnöm, mindenkinek szépet, jót kívánnom… Nem pedig mondjuk egy átlagos hétfői vagy keddi napon?! És miért ne kíván(hat)nék mindenkinek szépet, jót bármely másik napon is, mondjuk március 12-én vagy szeptember 8-án?! Minden nap minden egyes percében akár?! Igen, minden nap minden egyes percében… Mert minden nap minden egyes percének ünnepnek kellene lennie, és csupa jókívánságnak.
Nulla fluat cuius non meminisse velis! (Egyetlen órád se múljon el úgy, hogy ne örömmel emlékeznél rá!)
Mert – ha észreveszed, ha nem – a pillanat visszafordíthatatlan, a másodperc, amely most múlt el, míg szemed átfutott e szón, a másodperc, amely alatt leütöm ezt az a-t vagy b-t, a pillanat, míg lélegzetet veszel, míg sóhajtasz a derűs múltra vagy a reményteljes jövőbe gondolva,
soha többé nem tér vissza már. Nem lehet újrajátszani, megismételni; az életben nincs ismételt rajt, lassított visszajátszás, második félidő. Kár hát ezt az egyet és egyedit bután elvesztegetni, haragra, bosszúságra, idegeskedésre, bánatra pocsékolni. Kár, mert megmételyezi a lelked, beteggé tesz, tetszhalottá… embertelenné. Mássá, mint vagy.
Minden nap minden percét teli tüdővel kell magunkba szívni… Száguldani a havas lejtőn (ha csak gondolatban is), vagy ülni békésen a kandalló előtt, kedveseink, hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink körében. Pezsgőt bontani, csak úgy, ad hoc, nevetni, örülni, ujjongani, örömkönnyet hullatni, megbecsülésben, tiszteletben, szeretetben, harmóniában önmagunkkal és a bennünket körülvevő mindenséggel.
Mert minden őszinte, nemes érzésben élt perc az élet ajándéka. Semmivel sem pótolható, semmivel sem ellensúlyozható, a világ összes pénzével sem vásárolható. Bearanyozza az életünk, megszépít, nemesít, boldoggá tesz.
A boldogsághoz pedig nem kell kacsalábon forgó vár. A boldogság nem palotában vagy a kastélyban lakik. Szerény viskóban is jól megvan. Mert Ő bennünk van otthon. Nem kér, nem követel. De minden nap minden percében „táplálékot” kér. És állandóan adni is kell neki.
Határtalanul sok jóságot és szeretetet.
