Imrics István hatvan éve tudósítja a Magyar Szót – Visszaemlékezés a kezdetekre – Egy héten egy boríték – A 81 éves nyugdíjas férfi tudósít mindenről, ami körülöttünk történik
Kedd délelőttönként érkezik a Pacséron feladott kék boríték napilapunk topolyai–kishegyesi szerkesztőségébe. Imrics István nyugdíjas iskolaigazgató minden héten legalább öt hírt küld három településről: Pacsérról, Bácskossuthfalváról és Bajsáról. Kézzel írt sorai vasárnaponként születnek, amíg az asztal másik végében felesége a rejtvényeket fejti kedvenc napilapjukban.
Beszélgetésünk elején természetesen a kezdetekről faggatom a ma is jókedvű, vitális tudósítónkat.
– 1948-ban a Magyar Szó szerkesztősége Szabadkán, a Minerva nyomda épületében két kis irodában volt, az oldalt Brindza Károly szerkesztette. Miután befejeztem a tanítóképzőt, sokat jártam a Népkörbe, és ott ismertem őt meg. A Népkörben sok ismert emberrel találkoztam: Dévavári Zoltánnal, aki éppúgy 1928. október 22-én született, mint én, és az úgynevezett aranygeneráció tagjai voltunk, mint Gellér Tibi, Szegedi Jenő, Vukovics Géza... Bekapcsolódtam a Népkör munkájába, a könyvtárbizottság elnökeként írókkal, újságírókkal mindig találkoztam. Emlékszem, Németh István Lévai Endrével milyen sokat tárgyalt. Irodalmi esteket is szerveztünk: irodalmi estet tartott Thurzó Lajos is, aki akkor szerkesztője volt a Magyar Szónak. Én akkor a Népkör programjairól, a város kisebb eseményeiről írtam.
Ilyen nagy idő távlatából konkrét hírekre már nem emlékszik tudósítónk, hanem a hangulatra, a jó beszélgetésekre, és magukra az eseményekre. A Népkörben nagyon mozgalmas volt élet, az előadásokon kívül sakkcsapat és tekecsapat is működött.
– Utána elmentem katonának, tartalékos tiszti iskolába, ez egy komoly megszakítás volt, de miután visszajöttem, megint bekapcsolódtam a munkába. Balogh Mária dolgozott a szabadkai szerkesztőségben, Kuti Gyula, Tili Ernő, dr. Koncz Zoltán volt tudósító, sőt Vajdaság más területéről Szokol György, Szekula András, Petkovics Kálmán is. Igen gyakran tartottak tudósítói értekezletet. Bejártunk a szerkesztőségbe mi, tudósítók is. A legjobb barátom Csépe Imre volt, aki Turucz Jancsival járta a terepet, mindig velük mentem, a kishírt, tudósítást én írtam.
Nem gondolt arra, hogy ezt a hivatást választja?
– Nem, bár egyszer hívtak az Ifjúság Szavához. Amikor leszereltem, megfelelő munkahelyet kaptam, a szabadkai ipari tanulók otthonának nevelője lettem, mivel már tanító voltam, én voltam az intézet vezetője is. Az elesett harcosok gyerekeinek intézete volt ez a Szegedi úton. Előtte hívtak egyszer a városházára és kineveztek Szabadka város propaganda- és sajtófelelősévé, de valahogy ez nekem nem felelt meg, két hónapig bírtam csak ki, utána kerültem az ipari tanulók otthonába. Munkásszülők gyereke voltam, 1946-ban részt vettem a Brčko Banovići vasútvonal építésén, két hónapig ott voltam, többen voltak ott Topolyáról, Zentáról. Ott lettem az ifjú kommunista...
S ahogyan az egykori párttagsággal nem dicsekszik az ember, úgy beszélgetőtársam is megemlíti, hogy abban az időben másként nem kaphatott az ember jó munkahelyet, elkerülhetetlen volt a piros könyvecske.
– A munkáim mellett folyamatosan tudósítottam, birtokokra mentem, labdarúgó-mérkőzésekről írtam, bár azt nem szerettem, könnyen összekevertem a neveket. Egyszer Bada Pista kinevetett egy híremért, ami megjelent, nevezetesen, hogy a bajsai párttitkárnak ellopták a biciklijét... – no, ilyesmi is megtörtént....
Megtudom, hogy Csépe Imre javasolta évtizedes tudósítónknak 1951-ben a nősülést, s miután feleségül kérte Borús Erzsébetet (Fehér Ferenc írt hozzá szerelmes leveleket, melyeket később Bori Imre a Hídban meg is jelentetett), a bajsai költőnőt, akinek száznál is több verse van, s közülük több meg is jelent, s az igent válaszolt, új időszak kezdődött az életében.
– Először Bajmokra kerültünk, onnan is tudósítottam öt évig. Ott született a fiunk. A kultúregyesület titkára voltam, megalapítottam a földerítőcsapatot, persze erről is beszámoltam a Magyar Szónak. Aztán addig-addig, hogy Bajsán kineveztek az iskola igazgatójának, és több mint harminc évig voltam iskolavezető, akkor épült az új iskola, óvoda, tornaterem, de emellett megalakítottuk a Testvériség Művelődési Egyesületet, melynek én voltam az első elnöke. Írtam továbbra is a híreket a falu művelődési és sportéletéről, és már az említett bicikliről is. Sok előadás volt abban az időben, magyar, szerb és szlovák nyelven, telt ház előtt. A nyolcvanas évekig hívtak a tudósítók találkozójára is, egy jól szervezett hálózata volt akkor az újságnak.
– Emlékszem, a hetvenes évek közepén lehetett, amikor Csubela Ferenc hívott Pannóniára, ahol a községi pártvezetőség ülését tartotta. Hetvenkét ösztöndíjasa volt a községnek, köztük egyetlen magyar nem volt, és ő föltette a kérdést, miért van ez így? Erről nem én tudósítottam, Podolszki József oldalakat írt a Magyar Szóban az esetről. Legalább két hónapig bejártunk a Komitétba tisztázni a helyzetet. Ezt azért mondom, mert most is bátrabb kiállásra lenne szükség, hogy kiálljon a saját igazáért a lap, és emellett a nép szószólója legyen, hiszen a problémákat meg kell írni! Több tudósítóra lenne szükség, bátrabban írni, közelebb kerülni az olvasóhoz, többet foglalkozni az egyszerű emberek gondjaival. Tudom, hogy nagyon nehéz, a politika irányít, befolyásol ma is.
Imrics István negyven év munka után 1988-ban ment nyugdíjba, első feleségének halála után pedig a pacséri Halász Ilona tanárnőt vette feleségül, így került Pacsérra.
– Nyolcvanegy éves elmúltam, a feleségem finomakat főz. Mozgalmas életet élünk, eljárunk tárlatmegnyitókra, ő a MIRK-en zsűritag, a helyi kézimunkaklub tanácsadója. Nem mondhatom, hogy számomra szórakozás volt az írás, de ahhoz hasonlítható, hiszen megszerettem, és a legtöbb ember valamivel szívesen foglalkozik a foglalkozása, a munkája mellett. Éppen beszéltük a feleségemmel, hogy van, aki vadászik, halászik vagy más hobbija van, én ezt csinálom, nem pénzért, hanem azért, mert szeretem. A feleségem megállapította, hogy jó helyekre jártam már fiatal koromban is, a Népkör, a Magyar Szó szerkesztőségére vonatkozik ez egyaránt.
Búcsúzáskor kezembe adott még egy újabb kék borítékot. Azóta kibontottam, megtudtuk hol lesz 2010-ben először a topolyai községben véradás (Bácskossuthfalván), a napokban kigyulladt a pacséri szeméttelep, a helyi tűzoltók könnyen megbirkóztak a lángokkal, és hogy a településen a decemberi nagyon hideg éjszakában hazafelé menet egy férfi elesett és megfagyott a nagy hóban....
A borítékokkal
