Azonnal eligazítanám az olvasót, hogy a történet a jövőben játszódik. Olyan időkben, amikor Szabadka már rakéták kilövésére alkalmas repülőtérrel rendelkezik. Ennyit tehát előzményként.
Nos, akadt tehát ekkor egy szabad hétvégém, s szemügyre vettem a lehetőségeket. Rejtett vágyam mindig is a Szaturnusz volt, halvány sejtelmem sincs, miért, aztán mégis a közelebbi Holdat választottam. A zentai Domus utazási irodában akadt még éppen szabad jegy, valahogy már csak a sínbusszal (itteni szóhasználattal: sinóbusszal) kell eljutni Szabadkáig, ami önmagában véve még a futurizmus időszakában sem egyszerű vállalkozás. A többi már sima ügy. Meg a Holdon minden könnyebb, így jómagam is, vége a megerőltető diétáknak; az ember betér az ottani Sárga Cserebogárhoz címzett fogadóba, rendel egy könnyű vacsorát (csülök pékné módra), átböngészi a Luna Press magyar nyelvű kiadását (Holdfutár), majd átsétál a bárba, könnyűvérű nőknek könnyelmű ajánlatokat tenni.
Másnap látogatás a rég elköltözött rokonoknál, ajándékba – csak úgy nosztalgiából – néhány palack Minaqua ásványvíz, egy zacskó horgosi paprika, meg némi kenőmájas a sarki privát hentestől. Utána séta a holdkráterek mentén – erről jut eszembe, okvetlenül be kell térni a Kráterszín könyvesboltba is, leellenőrizendő, érkeznek-e folyamatosan a zEtna-kiadványok. A délután alkalmas nézelődni a Luna Parkban, utána andalogni a földfényben egy bájos (mindenekelőtt romantikus) hölggyel a Mondschein szonátát hallgatva (Beethovent mégse hagyjuk otthon), majd e kellemes libegő lebegés után jöhetnek ismét a nehéz borok, hiszen a Holdon minimális annak az esélye, hogy az ember elvágódjon, kezét-lábát törje, meg hasonlók.
Ha jobban meggondolom, az egész Hold iránti vonzalmam még egy elemi iskolai földrajzórára vezethető vissza: a tanító néni kiállította a katedrára a már akkor hatalmas Gézát, ő volt a Nap, Földként én forogtam körülötte, a Hold meg a csinos G. Etelka, aki arcával mindig szemben velem keringett, huncut pillantásokat vetve rám (a Hold mindig csak egyik felét fordítja a Föld felé, önmaga körül nem forog). A tagbaszakadt Géza azonban nem bírta sokáig az egy helyben topogást, lépett egyet, én meg beléje botlottam – s ezzel vége szakadt az egyébként felejthetetlen prezentációnak (ha jól tudom, ma ezt így hívják). Etelka meg gyorsan a helyére szaladt, leült a padba, s ezután már rám se hederített.
Mit mondjak, kellemes itt a Holdon. Minden olyan kedves és légies. Az előbb belenéztem a hatalmas távcsőbe, éppen Tunézia irányában hagyta valaki: a Hammamet Beach üdülőtelepén fürdőzők sokasága, a pincér üdítővel kínálja az elheverésző, napozó vendégeket. De lássuk csak egy pillanatra, mi történik otthon? Forgatom a behemót teleszkópot, s íme: Orom környékén az utasok éppen maguk tolják a sinóbuszt. Hja, a drága, régi szép idők! De ilyesmivel nem rontom most holdbéli víg napjaimat. Visszatérőben Szabadkán majd taxit rendelek...
