A TIme hetilap hagyományos év-embere szavazásának 2010-es győztese Mark Zuckerbergm, a facebook alapítója lett
Washington, december vége
Első pillantásra nem sok jót hozott a távozó esztendő: negyedmillió áldozattal kezdődött, amikor január végén Haitit rázta meg a történelem egyik leghalálosabb földrengése. Kanadában alig tudtak havat csinálni a téli olimpiához, az amerikai szubtrópusokat viszont méteres hó borította. Az Antarktiszról luxemburgnyi jégsziget szakadt le, Pakisztán egyötöde hetekig víz alatt állt.
De az emberi felelőtlenség sem ismert határokat: A Mexikói-öbölbe ömlő kőolaj feketére maszatolta a szürkepelikánokat, az ajkai vörösiszap pedig elmosta Kolontárt meg Devecsert. A két, nagyon is különböző méretű katasztrófa egyaránt arra tanít bennünket, hogy nem vagyunk még saját eszközeink feltétlen urai sem. Különösen, ha azokat kizárólag a profit szolgálatába állítva alkalmazzuk.
Obama kihirdette az iraki háború befejezését és az afganisztáni erősítést. Chile rövidebb idő alatt megmentette a föld alatt rekedt bányászokat, mint ahogy a British Petrol képes volt elzárni egy tenger alatti olajforrást. Dél-Afrikában, a várakozások ellenére, békésen folyt le a h-moll/hispán-dúr „vuvuzela-bajnokság”, Európában pedig zavargások törtek ki Athéntől Párizson át Londonig a megszorítások miatt. Kína csillagászati gazdagságot halmozott fel, miközben Amerika meg sem meri kísérelni a nadrágszíj meghúzását. A legfejlettebb kapitalizmus saját maga alatt vágja a fát az emberek közötti, rendszer szította egyenlőtlenség fokozódásának meg nem állításával.
Mindeközben – felszínes ellentmondásként – egyre csökken a különbség a világ nagyon is egyenlőtlen részei között. Nigériában ugyanúgy lehet mobiltelefonról bankszámlát vezetni, mint Németországban. Az indiai programozók tízezreinek jut olyan munka, amelyet indianai kollégáiktól vesznek el a profit urai. A magyar miniszterelnök Szerbia felzárkózását dicséri, a vajdasági magyarok pedig az északnyugat-magyarországi áldozatok javára gyűjtenek.
Sokak számára ijesztőek ezek a változások: az Egyesült Államok megrettent fehér középosztályának jelentős részét Obama-ellenes szavazásba bolondította a Tea Party, amit nem a várt patthelyzet, hanem törvényhozási cunami követett – legalábbis karácsonyig. A Trianon óta soha ennyire össze nem fonódó magyar nemzetrészek „anyaországba szakadt” derékhada pedig kétharmados fülkeforradalmat hajtott végre, amelynek szárnyain az új magyar jog(ász)állam minden kétséget kizáró dekrétumba foglalta a nemzeti egységet, amelynek védelmében sajátos szolgálati mundérba sajtolta a közmédiát meg a sajtószabadságot.
A világ feje tetejére állásának – számunkra – legszebb bizonyítéka az, hogy Szerbia nemcsak beléphetett a folyosóra (az EU előszobájáért még egy kicsit kilincselni kell), hanem hogy Belgrád letett a világ(szervezet) Koszovó elleni uszításáról. A „Nem, nem, soha!” felejtésével a szerbség többet tett a nemzet egységéért, mint az előző évtized összes háborújával. Így jár az, aki idejekorán nem tanul a szomszédtól. Na de jobb későn, mint soha.
Tanulhatunk a messzi szomszédoktól is! Amikor egy ausztrál kihasználja az ázsiai sivatagban hírnévre viszkető, oktondi sorkatonát, hogy az egy Lady Gaga-lemezre töltse az amerikai diplomáciai titkok százezreit, aminek következtében a szexuális szabadságáról híres Svédország kergeti a kócos kópét kierőszakolt nemierőszak-váddal, majd egy puritán brit bíró bocsássa őt szabadon pár százezerért – akkor érzékelhetjük, mennyire összezsugorodott a világ.
Amikor a nemzeti egység és felemelkedés érájának küszöbén magyarok százezrei költöznek át a csak-magyar IWIW-ről a globális Facebookra (mert hiszen nem csak magyar barátok léteznek a Földön), és a hagyományosan rosszkedvű és a politikát utáló nemzet jópofán kihasználja a „pofakönyvet” (egyeseknek tetszik ez az idétlen fordítás) a legújabb politikai pofonok hárítására, akkor érezhetjük: még sincs minden veszve, mégiscsak egy faj vagyunk, összetartozó és összefogódzó, akár tetszik, akár nem!
A Time hetilap hagyományos évembere-választásán is meglátszik mindez: A Facebook alapítója az első, a WikiLeaks „arca” pedig a harmadik helyen végzett. Mindketten az információ szabad áramlásának elvét vallják és gyakorolják, csakhogy az utóbbi az állami és tőkehatalom mindenhatóságának a megzabolázásával, az előbbi pedig az emberek egyéni lehetőségeinek megsokszorozása útján. Míg Julian Assange mindenütt ellenséget lát, addig Mark Zuckerberg mindenütt „barátokat” – már több mint félmilliárdot. A hétből.
Mégis jó úton járnánk…? Washington és Brüsszel szerint nem. A Pentagon legszívesebben meg nem születetté varázsolná az ausztrál „titoktalanítót”, mert az a „mindenható szervezet” nem-mindenhatóságának újabb bizonyítékát tárta a világ elé. Az Unió urai viszont a személyi adatok megsértésével vádolják a magántitkok közerkölccsé tevőjét, mit sem törődve azzal, hogy a facebookosokat senki sem kényszeríti semmiféle titkuk közzétételére: az emberi természethez tartozik, hogy a legrejtettebb gondolat is nyilvánosságra kívánkozik.
Persze soha nem leszünk mind, az akárhány milliárdan egymás „lájkoló” barátai. Még csak távoliak sem. De a szálak összefonódása – vagy összekuszálódása – nemcsak az élet egyre kínosabb kibogozhatatlanságát vetíti előre, hanem az ember emberhez való viszonyulásának felelősségét is. Ha túl akarjuk élni a földrengést, a globális felmelegedést, a bányák mélyét és a kőolajkutak megfékezhetetlenségét, az árvizeket és a vörösiszapot, a politikusokat és a rablómilliárdosokat, a terroristákat és a média-mediátorokat, akkor szeretnünk kell egymást, kedves – hatalom nélküli – emberek!
Amihez „lájkolható”, boldog új esztendőt kívánunk.
