(Ótos András felvétele)
Kopognak a billentyűk a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében, a téli délután szobamelegét és ritmusos egyhangúságát egy ajtócsapódás vágja el. A szerkesztőség szellős folyosóján lassan besétál Szeli Miklós, aki megtöri a plasztikus monotóniát, életet és melegséget hoz közénk. Az a megtiszteltetés ért, hogy az életműdíjas kollégával interjút készítsek az újságírói pályafutásáról.
Mesélj a kezdetekről, hogyan kezdtél el újságírással foglalkozni?
– Én az Újvidéki Televízióban kerültem kapcsolatba az újságírással 1961-ben, de akkor még segéd-operatőrként dolgoztam, a mesterem Póth Imre volt. Itt két évet dolgoztam, persze ez nem volt rendes munkaviszony, jó volt a fizetés, de bizonytalan. Itt megismerkedtem sok Magyar Szó-s emberrel, akik az Újvidéki Televízióba jöttek át, de akkoriban sok tévés ment át a Magyar Szóba is. Ez abban az időben tömeges jelenség volt, valószínűleg pártalapon történt, talán azért, hogy ne szokjanak össze annyira az emberek, nehogy kialakulhasson egy jó csapat, mert abból még baj lehet, ugye…
1971 májusában megjelent a Magyar Szóban egy pályázat, hogy újságíró-gyakornokokat vesznek fel. Lovas István bátyánk, aki akkor már nem volt gyakornok, ki akarta használni ezt az alkalmat, hogy a tévéből visszakerüljön a laphoz, és rábeszélt bennünket (Bordás Győzőt és engem), hogy mi is menjünk át, úgyhogy jelentkeztünk a pályázatra. A felvételi vizsgára összesen 18-an jelentkeztek, itt volt többek között Bordás Győző, Fehér István, Vida Júlia és Habram Károly is.
Hogyan néztek ki az első napok a Magyar Szóban?
– Június elsején kellett jelentkeznünk munkára, fogalmunk sem volt, hová osztanak majd be bennünket, csak sejtettük, hogy az újvidéki rovatnál kezdjük majd, mert az volt akkor az „iskola”. Az első nap eléggé kegyetlen volt. Reggel kilenckor megérkeztünk a szerkesztőségbe, persze ilyenkor még senki sem volt bent. Fél óra múlva megérkezett Szavics György, az Újvidék rovat rettegett szerkesztője, és elzavart mindenkit az „életbe”, merthogy az újságot az „életben” csináljuk, nem pedig a deszkben. „Egy órára legyetek itt megírt témával” – mondta. Be voltunk rezelve, hogy most mit is írjunk, és ekkor Győzővel meg Habrammal azt találtuk ki, hogy kimegyünk több helyre és kis életképeket írunk. Így is történt, elkészítettük és leadtuk az anyagot. Szavics Gyurka elolvasta őket és szinte mindegyiket lesöpörte az asztaláról, majd megjegyezte, hogy „holnap már majd biztos jobban megy”. Múltak a napok, az említett forgatókönyv pedig naponta megismétlődött, emiatt egyre dühösebbek lettünk, mert már nagyon vártuk, mikor jelenik meg valami a mi írásainkból. Ezután jöttek a lektorok, majd a Kek Zsiga bácsi, aki főlektor volt, elmagyarázták, mi az, ami nem jó, mit kell megváltoztatni és hogyan. Két-három hét is eltelt, amire megjelenhettek első írásaink. Egy évig az újvidéki rovatnak dolgoztam, harminckilenc éve pedig itt ülök ezen a helyen.
Az újságírói pályafutásod során sok mindent megéltél, mit emelnél ki?
– A szépek közül talán az első fizetésemet. Az első gyakornoki fizetésem 1200 dinár volt, ez akkor pontosan 1000 liter benzinnek volt az ára, ennek a mostani megfelelője kb. 125 000 dinár lenne. Akkoriban tehát ennyi volt a Magyar Szóban a gyakornoki fizetésünk, egy év múlva pedig már több mint a dupláját kerestem, habár akkor már az infláció is megindult. Az első három-négy év volt a legszebb a lapnál, tanítottak bennünket, sokat foglalkoztak velünk, újságíró-tanfolyamokra jártunk, ránk bíztak komoly feladatokat is és becsültek bennünket. Szóval, nem panaszkodhattunk.
Meddig tartott a szép élet?
– Elmentem szolgálni a hazát, visszajöttem 1976 tavaszán, pár napot pihentem. Bementem a munkára, és az első napokban egy hatalmas tűz keletkezett itt a Munkás utcában, leégett egy nagy raktár. Persze én mentem ki a helyszínre meg a fotós, elkészítettem a riportot, és ez volt az utolsó ilyen munkám, amire felkértek. Utána nem volt szabad írnom. Nem értettem, hogy miért vettek le a belpolitikáról, miért tettek át a fordító szolgálatba… Egy idő után valaki felvilágosított: „Ennyire hülye vagy, vagy ennyire naiv? Hát azért, mert nem vagy párttag! Hogy akarsz te politikai újságíró lenni, ha nem vagy párttag?”. Valami változás történhetett a pártéletben, amíg én katona voltam, de én ezzel nem foglalkoztam. Én sokszor visszautasítottam az igen agresszív ajánlatokat, engem az egyszerűen nem érdekelt. Szó ami szó, nem írhattam 1976-tól 1989-ig. Ugyanazon a helyen dolgoztam, ahová újságírónak vettek fel, de többé nem újságíróként. Aztán 1989-ben megkértem Sinkovits Pétert, a leköszönő főszerkesztőt – aki gyerekkori ismerősöm volt –, helyezzen vissza engem az újságírói posztba, mert nem bírom tovább, én nem ez akartam lenni. Ezer és ezer oldal hülye pártszöveget fordítottam le, Titótól kezdve egészen Kardeljig, de írnom nem volt szabad. Pétert sikerült meggyőznöm, úgyhogy az egyik utolsó aláírásával visszahelyezett a belpolitikára, akkor a politikusok már másra figyeltek, mert döglődött az ország.
Jöttek a háborús évek…
– Igen, ez egy vacak időszak volt, de jó, hogy a szerkesztőség összetartott, nem köptük be egymást és sikerült átvészelni.
Voltak belső háborúk is…
– Miután október 5-én kitört a demokrácia, a lapon belül is átalakulások kezdődtek, meg kell mondjam, nekem nem tetszett. Egy ideig azt gondoltam, hogy mi rontottuk el, aztán rájöttem, hogy nem mi rontottuk el.
Örülsz az életműdíjnak?
– Természetes dolog, hogy az ember örül minden díjnak. A legjobban a kilencvenes évek közepén örültem, amikor az Év újságírója díjat megkaptam, a mostani díjnak azért nem örülök annyira. Ez a díj… ez olyan muszáj díj, többnyire mindenki megkapja, aki temetés vagy nyugdíjazás előtt áll. A volt főszerkesztőm, Vukovics Géza bácsi, amikor megkapta ezt a díjat, a szívéhez kapott és azt mondta: „Jesszusom, már én vagyok a soron?”. Az az igazság, hogy sokkal jobban örülnék, ha most kapnám meg az első gyakornoki fizetésemet. Persze, ez nem így megy…
Mit ajánlanál a fiatal újságíróknak?
– Elsősorban szeretni kell az újságírást, tehát nem csak akarni kell. Másodsorban, ismerni kell a tökélyig azt a nyelvet, amelyen dolgoznak. Az információt manapság sokkal könnyebb megszerezni, az internet pedig olyan távlatokat nyit, ami miatt teljesen átformálódott az újságírás. Kevés a személyes kapcsolat, ami meg kell valljam, nekem nem tetszik, ez már nem az én korszakom, és hála istennek, nem kell megtanulnom ezeket az új módszereket, mert nyugdíj előtt állok.
Várod a nyugdíjba vonulást?
– Nyugdíjba szeretnék menni. Nyugdíjasként persze azért szeretnék még írogatni, dolgozgatni, ha lesz időm és energiám… De nem azért dolgoztam le 40 évet, hogy ne élvezzem a nyugdíjat.
Első meghatározó élményem Szeli Miklósról a NATO-bombázások idejéből való. Akkor, amikor a rendkívüli állapot közepette meg volt szabva, hogy mit szabad leírni az újságban és mit nem, hogy például milyen kötelező jelzős szerkezeteket kell használni az Észak-atlanti Szövetség említésekor, Szeli Miklós egy hihetetlenül bátor jegyzettel jelentkezett a Magyar Szó hasábjain, amelyben szókimondóan, fanyar humorral és a csak rá jellemző indulatos dühvel alaposan kiosztotta az „ellenséget” – ami még nem is lett volna olyan nagy kunszt –, de a „mieinket”, a hatalmi garnitúrát is. Mint szenvedélyes újságolvasó bizton állíthatom, hogy ennél keményebb, „tökösebb” írás nem látott napvilágot azokban a tavaszi-nyári hónapokban a vajdasági magyar médiában. Néhány évvel később, amikor a Magyar Szóhoz kerültem, az első feladatom az volt, hogy egy sajtótájékoztatón vegyek részt és arról írjak három mondatot. Miklós volt akkoriban a címszerkesztő, aki „hobbiszinten” az ifjú titánok szövegeit is kezelte. Tanúja voltam, ahogy ez a dühös ember szétszedte fiatal kollégáim cikkeit és dobta vissza újrafogalmazás céljából. Rettegve vártam a soromra, hogy vajon milyen kifogása lesz az én írásommal kapcsolatban. Miklós odajött hozzám, leült a gépemhez, majd tíz másodperc múlva fölkelt, és csak annyit vetett oda, hogy „tűrhető”. Nos, az előzmények fényében ezt én óriási dicséretként éltem meg. Mindig sajnálja az ember – azt hiszem, beszélhetek a mindenkori főszerkesztő nevében –, amikor egy kitűnő tollú újságírót kénytelen szerkesztésre fogni. Hiszen az olvasókat fosztja meg ezáltal rendkívüli olvasmányélményektől. Szeli Miklós sajnos ritkán ír mostanság, leköti a szerkesztés, de amikor néhanapján fűti a szenvedély, általában felbosszantja valami, mint egy vulkánkitörés, olyan írás születik. Bizton állíthatom, hogy Miklós minden írása valóságos ünnep a Magyar Szó olvasói számára. Pressburger Csaba, főszerkesztő (Elhangzott a díjátadó ünnepségen 2010. dec. 23-án ) |
