A cégér
Zombor központjában áll a ház, melynek emeletén egy csendes, kicsiny műhelyben világhírű vitrázsok készülnek. Ha az egyszerű járókelő éppen arra halad el, talán fel sem figyel erre a házra, a régi fakapura, és a diszkrét cégérre, melynek tetejét most hó borítja. Pedig odabenn a fantázia és az ügyes kezek révén az üveg és ólom művészetté olvad egybe, melyet a fény, a felragyogó napsugarak tesznek teljessé, így varázsolva színeket, képeket, hangulatokat.
A műhelyben csend uralkodik. Az alulról neoncsővel megvilágított üvegasztalokon egy miniatűr van készülőben, első darabja egy majdani kiállításnak. Egy másik asztalon kézzel rajzolt színes kép, megint egy másikon színes üvegdarabok, mellette a szükséges szerszámok. Néhány vallási tematikájú vitrázs az utolsó simításokra vár, a falakon kész üvegképek. Egy kis asztalon különböző színű, mintegy öt centiméter vastag üvegkockák vannak felsorakoztatva, a tartókban nagyobb üveglapok várnak arra, hogy apró darabokra vágják őket és egyszer valódi műalkotássá váljanak. Milan Stanišić, a Stanišić vitrázsműhely vezetője, harmadik örököse fogad minket. Miközben óvatosan simítok végig a papírra helyezett üvegdarabkákon, arról faggatom, hogyan készül a vitrázs, hová kerül a most készülő meseszerű kép.
– Ez a miniatűr az első darabja lesz egy kiállításnak. Mitológiai tematikájú képek lesznek ezek, de mivel más megrendeléseink is vannak, és azok élveznek elsőbbséget, ezeken majd akkor dolgozunk, amikor lesz egy kis időnk. Úgy terveztem, hogy tíz vitrázsból áll majd a kollekció, és legalább egy év, mire mind elkészül. A kollégáim nagy része szabadságon van, a fiam Amerikában, úgyhogy most lassan halad a munka – mondja Milan.
Átinvitál minket a földszinti irodába, ahol a falon ősei képei függenek, fekete-fehér családi fotók az első Milan Stanišićről és leszármazottairól, aki 1898-ban Zomborban megalapította a Stanišić vitrázsműhelyt.
– A Stanišić családnak anno Óbecsén volt üvegboltja. Tizenhárman voltak gyerekek, köztük az én nagyapám is, Milan Stanišić. A család egy ideig Szegeden élt, és nagyapám, szülei halála után, Zomborba jött inaskodni egy vaskereskedésbe. Nagyon jó kapcsolatban volt a tulajdonossal, és amikor elváltak útjaik, Milan nagyapa, hogy ne jelentsen konkurenciát a volt gazdájának, egy üvegkereskedést nyitott. Talán már a dédnagyapámtól, akinek Óbecsén üvegboltja volt, elleste az üveg iránti lelkesedést – kezdi a történetet a második Milan Stanišić. – Minden, aminek köze volt az üveghez, megtalálható volt a boltjában. Beszerző körútjai során nemcsak üveget, hanem porcelántárgyakat is vásárolt, és felkeltették az érdeklődését a porcelánra festett rajzok és a vitrázsok. Ezért Németországból és Csehszlovákiából külön mestereket hívatott, hogy ellesse tőlük a technikát. Bár a boltocska 1897-ben nyílt meg, az első vitrázsokat 1908-ban kezdték árulni. Apám, Stevan, aki ekkor már nyolc éves volt, két év múlva Brassóba ment inaskodni, ahol vitrázskészítést tanult, a következő években pedig ausztriai, olasz, német, csehszlovák mesterektől is tanult. Ebben az időben készültek el a Stanišićek első komolyabb vitrázsai.
A műhely ezután Stevan irányítása alatt működött, akitől fia, II. Milan vette át a munkát és a mai napig is újabb és újabb vitrázsokat készít vagy rekonstruál, sőt ma már az ő fia, II. Stevan is vitrázskészítéssel foglalkozik, és hivatalosan ő vezeti a zombori műhelyt is. Így maradt fenn a Stanišić vitrázsműhely, s az egy évszázad alatt a család tagjai odaadó munkájukkal világhírűvé tették azt. A családi tradíció nem szakadt meg, hiszen ahogy II. Milan már kicsi korától kezdve ismerkedett a technikákkal, az üvegművészettel, úgy az ő fia is az üveg és ólom varázsában nevelkedett.
– Ilyen műhely, mint a miénk, nincs az egész országban, sőt Európában is nagy nevünk van. A világ minden tájára készítettünk vitrázsokat, elsősorban hagyományosakat. Állami intézményeket, templomokat, hoteleket, kulturális épületeket, iskolákat díszítenek munkáink, ezenkívül magánszemélyektől is számos megrendelésünk volt már. Vitrázsainkért számos rangos díjat, elismerést is kaptunk, én a szabadkai Villa Victoria számára készített háromdimenziós alkotásomra és az azért kapott díjra, a Chicago-i Award of Excellence-re vagyok talán a legbüszkébb, amit az Amerikai Vitrázskészítők Egyesületétől kaptam.
Ő készítette a budapesti Gellért Szálló vitrázsait, melyeken több évig dolgozott, munkái az oroszországi Kongresszusi Központot vagy a Török Nagykövetséget díszítik, de alkotásai megtalálhatók Németországban, Horvátországban, Amerikában, Japánban, Indiában, Montenegróban, Ausztráliában is, és számos vitrázs díszíti a hazai épületeket is. Sok alkotás már a fiával közösen született, aki időközben Amerikában is nyitott egy műhelyt, és számtalan restaurációs munkán is túl vannak már, többek között a szabadkai Városháza vitrázsainak restaurációját is a Stanišić műhely végezte.
– A legnagyobb kihívást a restaurációk jelentik számomra, hiszen az előző mester munkáját kell alapul venni, el kell találni a színt, a stílust, a festésnél pontosan tudni kell, az a darab mit ábrázolt. A régi mestereknél az idő nem jelentett semmit. Nem volt fontos, mennyi időbe telik a munka, csak jó legyen. A restauráció márpedig sokáig tart és nehéz is. Persze egy új vitrázs elkészítése is beletelhet akár hónapokba is. Először is készítünk egy rajzot, majd fekete-fehér változatban is lerajzoljuk, kidolgozzuk. Nagyobb egységekre osztjuk a képet, motívumok, ábrák, alakok, színek szerint, a bejelölt egységeket átrajzoljuk egy másik papírra, megszámozzuk aszerint, melyik színű üveg kerül oda, és kivágjuk. Ezek a sablonok, s ezek alapján vágjuk ki az üveget, majd a festés, a részletes kidolgozás következik, amit azután beleégetünk az üvegbe. Az üvegdarabokat ezután ólomkeretbe helyezzük, ezek előre elkészített profilok, amit mi vágunk itt méretre, a sarkoknál összecinezzük őket, végül pedig folyékony gittel eldolgozzuk – avat be a titokba a vitrázsok mestere. Mint mondja, a munka végeztével jöhet a szállítás, ami egy igen stresszes fázisa a munkának, hiszen épségben el kell juttatni a vitrázst a megrendelőhöz, s néhányszor bizony megesett, hogy a kész mű eltört. A vitrázs egy részét ilyenkor szét kell szedni, a sérült részt kicserélni és újra összeilleszteni a darabokat. A vitrázshoz speciális üvegeket használnak, és csak néhány gyár van a világon, amely ilyet készít. A legminőségesebb a fújt üveg, de készítenek antik, hengerelt színes és úgynevezett tiffany üveget is. Összesen mintegy húsz fajtája létezik a vitrázsüvegnek, melynek négyzetmétere akár 800 euró is lehet, és legfeljebb hetven százalékát tudják felhasználni. Egy vitrázs időtartama nagyjából száz év, ezután időszerűvé válik a restauráció.
– Az egész világon ismertek vagyunk. A műhelyből kikerült munkáink önmagunknak csinálják a reklámot, így történhet meg, hogy a világ minden szegletéből felkerestek már, és persze számos kiállításon is részt vettünk. Nemcsak kézügyesség kell ehhez, hanem tehetség, művészi érzék is. A kép, amit elképzelek magamban, vitrázsban teljesen másként nyilvánul meg, mint egy festményen, és rettentően precíznek kell lenni. Azt vallom, ha egy munkát valóban olyan jól akarunk megcsinálni, ahogyan azt elképzeltük, ahhoz tulajdonképpen kétszer kellene élnünk. De ha még egyszer elölről kezdhetném az életemet, a munkámat, akkor is ezt az utat választanám, amin most járok. (Fotó:Novák Mihály)
Hónapokig eltart egyetlen draab elkészítése
Milan Stanišić és újságírónk a készülő kiállítási darab előtt
