„Bűnösnek vallom magam” – ezt Biljana Plavšić, a boszniai szerbek köztársaságának egykori elnök asszonya nyilatkozta 2002-es hágai pere során, amely után megegyezéses alapon felmentették számos vádpont, többek között a népirtás vádja alól is, és 11 év börtönbüntetésre ítélték, majd svédországi rabságából némi engedménnyel tavaly év végén szabadult. A rácsok mögül kilépve nyilatkozott egy svéd magazinnak, és gyakorlatilag visszavonta beismerő nyilatkozatát. Magyarázata szerint a hamis megbánásban semmi rossz sincs, így olcsóbban megúszta az eljárást és a büntetést is.
Ez a kis epizód jutott az eszembe ezekben a napokban, amikor ismételten aktuálissá vált Szerbiában egy parlamenti határozat elfogadása, amely elítélné a Srebrenicán 1995 júliusában történt népirtást, annál is inkább, mivel Plavšić asszony munkássága is összefügg e mészárlással. (A népirtás idején a boszniai szerb entitás alelnöke volt.) A párhuzam a volt elnök asszony által végrehajtott „svédcsavar” és Tadić elnök mostani indítványa között adott: mennyiben van szó gyakorlatias kényszerlépésről, és mennyiben szól a történet a múlttal való szembesülésről.
Öt évvel ezelőtt már voltak kísérletek egy parlamenti határozat elfogadására, de az akkori viszonyok – és az akkori kormányfő, Koštunica hozzáállása – mellett ez a próbálkozás kudarcba fulladt. Az ok hasonló volt, mint ami most is fenyegeti a kezdeményezést, éspedig a kilencvenes évek bűncselekményeinek relativizálása. E pillanatban még nem tudni hogyan fog hangozni a tervezett határozat szövege, de ha valami olyasmi lesz a tartalma, miszerint „Szerbia sajnálja és elítéli mindazokat a bűncselekményeket, amelyeket a szerb nép nevében követtek el egyének, de... a másik oldal sem ártatlan”, akkor ez puszta porhintés.
Egyértelmű, vitathatatlan, hogy háborúban minden szemben álló fél követ el bűncselekményeket, a háborúskodás erről szól. Azonban az is vitán felüli, hogy Szerbia volt az, amely más köztársaságok területén vett részt összetűzésekben és a szerbiai (vagyis akkor még JSZK-béli) katonaság fizetési listáján szereplő Ratko Mladić vezényletével mészároltak le több ezer muzulmánt 1995 nyarán Srebrenicán és környékén. Ha a múlttal való szembesülésről beszélünk, az mögött őszinte felismerés, megbánás szerepel, azzal a céllal, hogy hasonló rémtett újra ne ismétlődhessen meg, és ha valaki megbán valamit, akkor a saját bűnösségét ismeri be, nem a másik oldalra mutogat, hogy „jó, jó öltünk embereket halomra, de a másik oldal is ezt tette”. A hágai Nemzetközi Bíróság Szerbiát elmarasztaló ítélete kimondja a felelősséget Srebrenica miatt, így ha erről Szerbia határozatot hoz, annak arról kell szólnia, hogy Szerbia a sajátjait ítéli el.
Az első reakciók alapján a parlamenti pártok máris két oszlopba sorakoztak fel. Az egyik oldalon vannak a Demokrata Párt, a G17 Plusz, az LDP stb., amelyek egyértelműen támogatásukról biztosították a tervezetet, a másik oldalon pedig ott vannak az egykori „háborús pártok”: a radikálisok, a haladók és a hatalmi szocialisták is, akik a szerb felelősséget egyfajta „ítéljük el minden oldal minden bűncselekményét”-típusú ruhába bújtatnák.
Tadić elnök kezdeményezése indoklásában elmondta: tisztában van vele, hogy az Szerbiában és Boszniában is nagy ellenállásba fog ütközni, de meggyőződése, hogy idővel megkapja a szükséges támogatást. Mindenképp pozitív kezdeményezésről van szó, amely javíthatja Szerbia nemzetközi megítélését, és elindíthat egy egészséges irányba haladó társadalmi vitát a szerb oldal felelősségéről, ha...
Ha a szöveg a pártok közötti egyeztetés során nem veszti el értelmét, és valóban, félreérthetetlenül és egyértelműen kimondja: Srebrenicán népirtás történt, amelyért a szerbeket terheli a felelősség. Ellenkező esetben az egész „határozatosdi” csak a régi jó balkáni színjáték újabb epizódja.
