A nemzetek mítoszai (lásd: horvát–szerb kapcsolatok) nehezen férnek meg egymás mellett. Ennek eredői után kutatva érdemes röviden elidőzni Konrád György fejtegetéseinél, aki arra a kérdésre, hogy mi tartja össze a közösségeket, úgy válaszol, hogy minden ember örököl egy számára kellemes és hízelgő mesecsomagot, amely felmagasztalja a saját nemzete tulajdonságait, közben neheztel másokra – általában a szomszédokra. („Szent a mi hazánk, ördögi a külső-belső ellenség, aki meg akar szállni, vagy aki nem hagyja magát megszállni.”) Konrád úgy véli, minden nemzetnek szüksége van eredetmondára, dicsőséges anekdotákra és a közös szenvedés emlékeire. Végül hozzáteszi: „Mindenki tud ilyen vagy olyan tömegsírra mutatni”.
Valami hasonlót állít Heller Ágnes is, aki szerint az emberek beleszületnek a szeretet- és gyűlöletkapcsolatok hálójába. („Ha például magyar vagyok, akkor jók azok a népek, amelyek szeretik a magyarokat, rosszak azok, amelyek magyarellenesek. Jó az, ami a magyaroknak jó.”) A filozófusnő egyszersmind megállapítja, ha valaki egyszer már elkötelezte magát egy csoporttal, egy közösséggel, akkor ez az azonosulás a továbbiakban már „a korábbi magatartásom védelme, tehát önvédelem is”. Így aztán a másoktól érkező sérelemre a mi sérelmünk a válasz.
Friss nemzetállamok meg tegnap még háborúzó országok esetében a sérelmek szinte természetszerűek. Kérdőjeles viszont, hogy egy társadalom mikor szánja el magát tévedései beismerésére, persze úgy, hogy tartása ne sérüljön. És meddig jutott el ezen az úton Szerbia? E vonatkozásban a váltás időtényezője a lényeges: nemzetstratégiai szempontból döntő, hogy az adott közösség meddig dédelgeti (hamis) illúzióit, s mikor tudja átlendíteni szervezési mechanizmusát – az önvédelmet nem megkérdőjelezve – valami új irányába. Ez nem is túlontúl nehéz feladat, hiszen – visszatérve Hellerhez – nem a csoport alakítja a különféle normákat, pusztán közvetítő szerepe van. Lefordítva ezt a hétköznapjainkra: a politikusok megnyilatkozásai és a média megváltoztathatja a tömeg normarendszerét, homogén értékrendjét.
Ehhez persze a nemzeti mítoszokat is ellenőrizni és szembesíteni kellene. Egy horvátországi tanulmány szerint például Stjepan és Pavle Radić meggyilkolása a Népszkupstinában egy szerb radikális képviselő által (1928), a partizánok és az usztasák különválása (1941), a horvát tavasz „lefejezése” és ebben a szerbek szerepvállalása (1971), valamint az 1991-ben kezdődő háborúk mind-mind olyan mély, feldolgozatlan traumát jelentenek a horvátok számára, amelyek kisugároznak napjainkig is. Egy szerb történész meg természetesen a horvátok okozta szerb sérelmekről készíthetne listát...
Ami a legutóbbi dátumot illeti (1991), persze felvetődik a kérdés – mert a kollektív amnézia sokra képes –, háborúztunk-e egyáltalán valakivel. Nos, a szerkesztőségi szekrényből szinte kibukó régi Tiszavidék száma (keltezése: 1991. november 22.) arról tudósít, hogy kanizsai küldöttség járt Baranyában: „Pélmonostoron és még öt faluban több kanizsai katonával volt alkalmunk beszélgetni” – közli a cikk szerzője, hozzátéve azt is, hogy „nem vetették be őket harci tevékenységbe, kiképzésen és őrködésen vesznek részt”. A Tiszavidék eme példányában egy másik írás így kezdődik: „Zentán a községi végrehajtó tanács az elmúlt heti ülésén javaslatot terjesztett elő, amely szerint könnyítenek a válságövezetben mozgósított tartalékosok itthon maradt hozzátartozóinak helyzetén”. Summa summarum: csak történt valami – arra viszont valóban nem emlékezünk, hogy ez idő tájt horvát katonák törtek volna be Szerbiába.
„Isten óvjon engem a horvát kultúrától meg a szerbek vitézségétől” – idézi Krležát a Danas c. napilap egyik cikkírója. Bizonyára nem véletlenül. És bizonyára mindkét fél tanult a közelmúlt történéseiből. Az új horvát államfő színre lépésével mindenesetre kecsegtető esély kínálkozik az egykori sérelmek elvermelésére. Megtettek hasonlót más nemzetek is. A kérdés: megállni vagy lépni? A dilemma persze más századokban is előfordult. Állam és politika viszonylatáról szólva Eötvös József egykoron így fogalmazott: „Mozgásban tartani azt, mi már úgyis halad, vagy azt eszközölni, hogy ami eddig vesztegelt, mozdulatlanságában megmaradjon – nem nagy mesterség. Nehéz a politika mezején csak két dolog, s ez: megindítani vagy megállítani a mozgalmat”.
