Tömegfogyasztásra alapozott, profitorientált társadalomban élünk, amelyben sokszor a kulturális tartalmaknak is igazodniuk kell a piac követelményeihez. Ez a tendencia leginkább a közízlésformálás tekintetében korunk legbefolyásosabb médiumában, a televízióban érhető tetten. Azon már aligha csodálkozik bárki is – ami önmagáért beszél! –, hogy a kereskedelmi csatornákon főműsoridőben az öncélú ökörködés a menő, mert hát erre van kereslet, sokkal elszomorítóbb az, hogy még a közszolgálati televíziók is rendre száműzik a képernyőről a kultúrát, vagy legalábbis olyan időpontban sugározzák, amiből kifolyólag nem fenyeget az a veszély, hogy a széles nézőközönség is esetleg megfertőződhet vele. A kulturális tartalmak többnyire kávéházi irodalmi esteken, sötét klubokban rendezett koncerteken és performance-okon, alternatív színházakban, kocsmai tárlatokon, szűkös művészmozikban, vízparti művésztelepeken, baráti társaságokban építik fel a maguk kis szentélyeit.
Természetéből adódóan egy művészfilm, egy jazzkoncert vagy egy kísérleti jellegű színházi előadás nem széles tömegeket megmozgató szórakozási lehetőség, azonban minden jel arra utal, hogy korunkban a művészetek és az irodalom összességében véve alternatív jelenség, ami az emberek elenyésző rétegét érinti. Legalábbis kívülről ez tűnik uralkodó véleménynek. Számomra sokkal megdöbbentőbb, hogy gyakran „belülről” is ugyanezt lehet tapasztalni. A politikus haver, a befolyásos mester, az alapítványt működtető mecénás biztosítja a szükséges támogatást, amiből egy ideig el lehet boldogulni, a mű fogadtatása pedig másodrendű kérdés. Végtelen sznobizmust vélek felfedezni azok mögött a meglátások mögött, melyek szerint a pórnépnek ott a latin-amerikai szappanopera, a „magas művészet” úgyis csak a kiváltságosakat érinti. Ez egyszerűen nem igaz. A nem „művészlélek” is képes befogadni a magas művészi értékekkel rendelkező művet, amennyiben az megszólítja őt. A kérdés: vajon megszólítja-e?
A magyar könyvkiadás vajdasági terrénumára összpontosítva a problémát, abba a helyzetbe kerültünk, hogy a farok csóválja a kutyát. Sokszor nem azok a kéziratok kerülnek előnybe, amelyek esetleg felkelthetnék az olvasóközönség figyelmét, hanem azok, amelyekkel könnyebb pályázni! Olvasói igények figyelembevétele nélkül, üres szólamok szajkózásával jelennek meg könyveink. A megmaradásunkat szolgálja! – hangzik a jól bevált frázis. De vajon mennyire szolgálhat bármit is egy olyan kötet, amelyiket aligha lapoz fel valaki?! A belterjesség telepedett rá irodalmi és kulturális életünkre, öncélúvá vált a kulturális tevékenység, amely már csak azért van, hogy művelői egymásnak és önmaguknak tetszelegjenek, holott kultúrafogyasztó – olvasó, néző, hallgató – nélkül aligha beszélhetünk kulturális életről.
A kultúra önmaga lényegéből eredően csakis nyitott lehet. Nem engedi magát kalodába záratni, nem ismeri a bezártság fogalmát, folyvást kitörni vágyik, szárnyalni akar – határok és korlátok nélkül. Az irodalom terepén maradva, csak abban az esetben beszélhetünk pezsgő irodalmi életről egy nemzeten vagy egy közösségen belül, akkor nyílnak valódi távlatok és kibontakozási lehetőségek, amikor átjárás van és nyitott párbeszéd folyik folyóiratok, műhelyek, művészcsoportok között. Ezzel ellentétben nálunk a közösségi sportként űzött kirekesztősdiben egyesek odáig képesek elmenni, hogy már nemcsak a kívülállókat képtelenek befogadni, hanem sokszor a közülünk valókról is, amint lehetőség nyílik rá, lemondanak.
Legrangosabbnak vélt irodalmi díjunk megújított szabályzata szerint a kitüntetést csak Szerbiában élő szerző kaphatja meg. Figyelembe véve, hogy a jelenlegi szerb alkotmány a preambulumában Koszovót az ország elszakíthatatlan részeként határozza meg, megtörténhet, hogy a fentebb említett díjat egy Prizrenben élő szerző kapja meg (ami nem baj!), miközben a Szegeden vagy Budapesten élő alkotónak, aki vajdasági magyar kiadónál jelenteti meg vajdasági magyarokról szóló kötetét, esélye sincs a díjra (ami már baj!). Azzal, hogy elvette tőlük a Magyar Nemzeti Tanács által kiemelt jelentőségűnek minősített Híd-díj megnyerésének lehetőségét, a vajdasági magyar kultúrpolitikai elit startban lemondott többek között Balázs Attiláról, Balázs-Arth Valériáról, Bognár Antalról, Bozsik Péterről, Fenyvesi Ottóról, Kollár Árpádról, Majoros Sándorról, Mák Ferencről, Orcsik Rolandról, Péter Lászlóról, Sebők Zoltánról, Szabó Palócz Attiláról, Szerbhorváth Györgyről, Szakmány Györgyről, Szombathy Bálintról, Szűgyi Zoltánról, Szűts Zoltánról, Thomka Beátáról, Tóbiás Krisztiánról, akiknek zöme elköltözése óta rendszeresen ingázik és egyáltalán nem szakította meg a kapcsolatot szülőföldjével.
Valamennyi anyaországi nemzettársunk megengedheti magának, hogy nem fordít jelentősebb figyelmet nemzeti kultúrájára, hiszen abban él és azzal találkozik nap mint nap. Nekünk, kisebbségben élő magyaroknak, minden nap ki kell állnunk kultúránk megőrzése érdekében: az iskolától a művészeti alkotásainkon keresztül a médiáig. Ezért ahelyett, hogy önmagunk (társadalmi és anyagi) pozícióját bebiztosító szabályzatok megfogalmazására, valamint rendezvények és díjak vitatható kategorizálására és annak későbbi megmagyarázására pazarolnánk energiánkat, építőjellegű párbeszéddel értékes művek létrejöttét és befogadását kell(ene) serkentenünk. Egy kultúra akkor tud gazdagodni, ha nem zárkózik önmagába. Annak a közösségnek, amelyet kirekesztenek, van esélye, mert a legádázabb helyzetben is létrejön egy életképes közeg, amely kész a lázadásra. Annak a közösségnek, amely önmagát rekeszti ki, nincs esélye a fennmaradásra. Intézményeink lehetnek délvidékiek, vajdaságiak, szerbiaiak, ex-jugoszlávok, kultúránk csakis magyar lehet.
