Kevesen gondoltak arra bő másfél évvel ezelőtt – amikor Orbán Viktor második alkalommal alakíthatott kormányt elsöprő választási győzelem eredményeként –, hogy már mandátumának első felében tízezrek vonulnak az utcára, lemondását vagy leváltását követelve. S történt ez épp akkor, amikor az új alkotmányt kellett volna ünnepelni akár az utcán is, azt az alaptörvényt, amely a törvényhozók szerint a nemzet egységét és felemelkedését szolgálja. Egyébként a kormányfő is régóta erről beszél: erős ország, erős nemzet! És nyilván ezt igyekszik megvalósítani, csak éppen lassan és nehézkesen megy, az emberek pedig türelmetlenek, mert a javulás jelei gyéren mutatkoznak.
Nem az olyan szólamokkal van baj, mint például a „nemzeti összefogás” vagy a „választói felhatalmazás”, esetleg a „kétharmados forradalom”, hanem azzal, hogy ezeknek kézzelfogható eredményei alig tapasztalhatóak a mindennapi életben, az életkörülmények javulásában vagy a munkahelyek számának gyarapodásában. Az ellenzék pedig, mivel épp a „kétharmados forradalom” miatt a törvényhozásba alig tud beleszólni, alighanem az utcán keresi majd a megoldást: a hétfői tüntető tömeg láttán felbuzdulva ilyen módon igyekszik kikényszeríteni változásokat. Különösképp, ha tovább csökken a Fidesz népszerűsége.
Fontos, persze, aggódni a demokrácia állapotáért, ha az a gyanú merül föl, hogy megcsonkítani igyekeznek, mégsem egy média- vagy jegybanktörvény fogja az utcára hívni és összekovácsolni a tömegeket, hanem a gazdasági és a szociális gondok. Pedig Orbán Viktor és kormánya épp az ilyen kérdések megoldását helyezte a gyújtópontba: megmenekülni a hatalmas adósságtól, csökkenteni az államháztartási hiányt, vagyis helyreállítani a pénzügyi stabilitást; s hogy nincsenek látványos sikerek, az kapóra jön az ellenzéknek, nem törődve a nemzetközi válsággal vagy éppen azzal, hogy az adósságot javarészt azok varrták az ország (és az emberek) nyakába, akik most Orbán Viktort szeretnék eltávolítani. Mert bizony 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején az államadósság 61-ről 55 százalékra csökkent, és utána kezdett meredeken emelkedni.
Orbán Viktor karizmatikus egyéniség, határozott, tudatos, célratörő politikus – ellenfelei szemében diktátor –, aki gyakran „elmegy a falig”, s éppen ezt hozzák föl ellene: hogy konfrontálódik a Nemzetközi Valutaalappal, a bankokkal, hogy nem ortodox, vagyis nem szokványos gazdaságpolitikát folytat. Pedig nyilván még ennyire sem jutott volna az ország az elmúlt másfél évben, ha valóban nem törekszik az arányos teherviselésre, vagyis nem azoktól igyekszik pénzhez jutni, akik az általánosan rossz gazdasági helyzetben is vígan éltek. Az ilyesfajta lépései természetszerűen nemtetszést váltottak ki a „károsultak” körében, akik a pénz által komoly erőt is képviselnek.
A nagy kérdés az, hogy a körülmények rákényszerítik-e a miniszterelnököt arra, hogy az eddiginél többet föladjon karakánságából, s ha igen, az mennyi presztízsvesztéssel jár, illetve hoz-e sikereket a kormányzásban. Nehéz elvárni tőle a meghajlást, hiszen 1989-ben, 26 évesen, Nagy Imre temetésén mondott beszédével éppen azért vált országosan ismertté, mert keményen, bátran és határozottan fogalmazott az egy évvel korábban létrejött Fidesz alapító tagja, a liberális színekben politizálni kezdő jogász, aki a Soros Alapítvány ösztöndíjával Oxfordban az angol liberális filozófia történetét tanulmányozta, és csak az 1990-es választások miatt tért haza. Igaz, ő egyik írásában „tagadja” az ideológiai váltást: „Az út, amelyet végigjártam, nem a liberalizmustól vezet a konzervativizmusig. A liberalizmus meg a szocializmus ideológia, a konzervativizmus pedig nem az. Gondolkodásmód, észjárás, habitus, talán jellem is, de semmiképpen sem ideológia.”
Magánéletére helyünk nem jutott, miként mostanában neki is kevés ideje jut a szeretett, támogatott és az általa is „művelt” futballra, s alighanem családjára is: feleségére és öt gyermekére.
