Csőke Lajos története olyan, mint a mesebeli királyfié, aki elindul, hogy kiállja a három próbát, annak reményében, hogy megkapja a jutalmát. Érdekes, hogy ő nem jutalomnak tartja azt, amit elért, hanem a sors ajándékának vagy talán inkább természetesnek. Pedig éppen olyan halált megvető bátorsággal vágott neki a világnak, mint ahogyan a legkisebb királyfiak szoktak, s éppen olyan kitartással járt az útján, mint aki a királykisasszony kezéért küzd.
Csőke Lajos Szabadkán végezte a műszaki középiskolát. Szilágyi lévén szinte alig tudott horvátul, mégis a zágrábi műszaki karra iratkozott. Szülei nem igazán bíztak a sikerében, ő mégis elköltözött a horvát fővárosba. A hetvenes évek végén sok vajdasági magyar tanult az ottani egyetemen. Az Ady Endre Magyar Kultúrkör volt a találkozóhelyük. Lajos 1977-ben az elnöke is volt a tekintélyes egyesületnek. Amikor befejezte az egyetemet, ösztöndíjasként Karlovacon kellett dolgoznia. A Jugoturbina fejlesztési osztályán kutatással foglalkozott. Mint mondja, felségével egy 21 négyzetméteres zágrábi lakást béreltek. Csak erre futotta. Mivel látta, hogy a puszta létfenntartásra is alig elég a keresete, eldöntötte, hogy változtat az életén.
Otthagyta hat hónapos terhes feleségét, és elment Kanadába szerencsét próbálni. Turistaként érkezett Torontóba, de mivel a városban volt egy terebélyes szilágyi kolónia, ismerősei hamar segítettek neki állást találni. Persze, nyelvtudás nélkül csak a fizikai munka jöhetett számításba. A 33 éves mérnök elállt parkettázónak. Később az egyik ismerőse beajánlotta egy céghez. Ott is fizikai munkát végzett, mert nem volt munkavállalási engedélye. Két hónap után megkérdezték tőle, tud-e rajzolni. A válasz igen volt. Kapott egy feladatot, másnap pedig megmutatták neki, hogy ezentúl ez lesz az irodája, és mérnöki beosztásba helyezték. Három hónap múlva már ő volt a cég főmérnöke.
Másfél évbe telt, mire munkavállalási engedélyhez jutott. Ekkor látogatta meg először a felesége a 15 hónapos kislányával, akit akkor látott először. Amikor erről beszélt, fátyolos lett a szeme. Markáns vonásai egy pillanat alatt megszelídültek. Látszott rajta, hogy ez a seb mindig égő marad.
Öt és fél évig dolgozott ennél a cégnél, s már mérnökként kereste a kenyerét, amikor 1997-ben egy texasi cég Algériába keresett munkásokat. Jelentkezett, és terepmérnöki megbízást kapott. Az afrikai országban nem sokkal az érkezése előtt játszódott le a kormányváltás, a biztonság ezért törékeny volt. Rájuk is a katonaság vigyázott a szállás- és a munkahelyükön is. Golyóálló autóbusszal szállították őket dolgozni, cseppfolyós gázüzemű generátorokat szereltek fel. A hét minden napján 12 órát húzta az igát, s háromhavonta járt neki 15 nap szabadság. Három évig tartott az algériai munka. De ott sem maradt észrevétlen a teljesítménye: probléma adódott a terepen, s mivel azt megoldotta, a cég a beszámolóját követően a műszaki igazgatói posztot kínálta fel neki. Amikor befejeződött az algériai kiküldetés, visszament a családjához Kanadába. Nem sokkal később egy malajziai munkára kérte fel ugyanez a vállalat. A kiküldetése idején egy ausztrál delegáció érkezett tapasztalatot gyűjteni a cseppfolyós gázzal működő üzem kiépítéséről. Mondani sem kell: elcsábították.
– Perth és Darwin között dolgoztam, ott, ahol a Jóisten is jó éjszakát mondott, és elfordult balra – mondja nevetve.
Csupán egy évig maradt Ausztráliában, időközben ugyanis megkereste egy líbiai cég. Ekkor már a világ vezető szakembereinek körébe tartozott a cseppfolyós gázüzemek terén. Londonba hívták interjúra, és megbeszélték, hogy Líbiában egy olajfinomító műszaki igazgatója lesz. Már a vízuma is megvolt az utazáshoz, amikor újabb felkérést kapott: egy indonéziai, cseppfolyós gázüzemeket építő cég rálicitált a líbiai ajánlatra.
2004-ben kiutazott Indonéziába, és a PT. Class Consulting Indo céghez szerződött, jelenleg pedig egy 6500 főt foglalkoztató amerikai vállalat műszaki igazgatója. Szingapúrban él, most éppen egy olajfinomítót építenek. Napi 12 órát dolgozik, háromhavonta kap 15 nap szabadságot, s ilyenkor hazaugrik, a családja ugyanis három évvel ezelőtt hazaköltözött Zágrábba. És persze idős szüleit is meglátogatja.
Amikor arról faggattam, elégedett-e a sorsával, kitérő választ adott. Mire vonatkozik a kérdés, a szakmai sikerekre, a családi életre vagy a közszereplésre? Vannak jóleső dolgok – mondja rövidre zárva a mondandóját. Ára is van annak, hogy az ember ebben a térségben dolgozik – szögezi le, de hamar hozzáteszi, arra nagyon büszke, hogy a kislánya, aki most 22 éves, a szilágyi nagyszülőkkel magyarul beszél.
Don Csőke 33 évesen kezdte világkarrierjét, ma pedig 56 éves. Amikor azt kérdeztem, mi hiányzott neki az elmúlt évtizedekben a legjobban, ismét fátyolos lett a szeme, de egy picinyke huncut mosoly azért előbújt a szája szegletéből.
– Felszereltettem két kamerát a szilágyi szülői házban. Miután édesapám tavaly meghalt, minden pillanatban láthatom, hogy mit csinál az édesanyám. Nézem, hogyan tolja ki a kapun a biciklijét, és hallom a madarakat is… Azt hiszem, a madarak hiányoztak a legjobban. Meg a barátaim. Én nagyon szeretem a barátaimat. A barátok olyanok, mint a csillagok: ha nem is látjuk őket, tudjuk, hogy ott vannak – mondta olyan békességet árasztva, hogy azonnal rá kell kérdeznem, hogyan lehet a hatalmas felelősség meg a napi 12 órás munka mellett ilyen nyugalomban élni. Csak mosolyog. Ez az, amit megtanult a keletiektől, helyezi le a köztünk lévő térbe a mondatot, mint egy súlyos aranytömböt. Még talán a koppanását is hallottam.
Amikor kitört a délszláv háború, minden alkalmat megragadott, hogy felszólaljon az esztelen öldöklés ellen. Nyilatkozott a médiának, felkereste Holbrookot, tüntetéseken beszélt Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban. Jóakarói értesítették is, hogy ne jöjjön haza, mert nem biztos, hogy lesz alkalma visszamenni. 12 évig nem tette be a lábát Szerbiába, Magyarországon találkozott a szüleivel. Amikor erről beszélt, az arcán a barázdák először elmélyültek, majd kisimultak. Azt is elmondta, a kanadai kormány 1993-ban ezüstéremmel tüntette ki az emberi jogok érvényesítéséért folytatott tevékenységéért. Akkor jött haza először, amikor Miloševićet már elvitték Hágába.
Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon szigorú főnök-e. Ő erre csak szerényen mosolygott, s azt válaszolta, nem szigorú, de megköveteli a fegyelmet meg a rendet. A munkát el kell végzeni. Sohasem érdekelte a magyarázat, hogy mit miért nem lehetett megoldani, csak az, hogy kész van-e a munka, vagy sem.
Szívesen meghallgatnám a beosztottjait, hogyan vélekednek róla, de nem tehetem, csak annyit tudok, nem csupán azért kapta a Don nevet, mert a keletiek nem tudják kimondani sem a vezeték-, sem a keresztnevét. A Don a szakmai és az emberi megbecsülést jelenti. Rangot, amit minden bizonnyal ki kellett érdemelni. Don Csőke lett, akit a cseppfolyós gázüzemek terén a világ nagy részén ismernek és elismernek.
Indonéziában a barátaival saját céget is alapított. Az egyik projektumuk például az, hogyan juthat el a cseppfolyós gáz Dél-Szumátráról Jáva szigetére. Kompresszorokat kell építeni, ez a feladat. Szeretné bevonni a vajdasági magyar szakembereket is abba a körbe, ahol ő maga mozog. Ehhez pedig nem kell más, csak tudás és szorgalom. Don Csőke azt mondja, ő sosem fáradt. Még rengeteg terve és ötlete van.
