Kishegyesiként különösen büszke vagyok Papp Imre kollégámra, aki már 38 éve dolgozik a Magyar Szónál. Lapunk életműdíjjal jutalmazta kitartását és példaértékű pályáját. Imre – saját bevallása szerint – sohasem gondolta, hogy egyszer újságíró lesz belőle. Gyermekkorában rajzból jeleskedett, az általános iskolában díjakat is nyert, aztán mégis a szabadkai hittudományi középiskolába iratkozott be, vagyis papnak készült.
A középiskola után Rijekán folytatta teológiai tanulmányait, de egy év múlva be kellett vonulnia katonának. A hadsereg után úgy döntött, hogy mégsem lesz pap, és a szabadkai pedagógiai főiskolára iratkozott be, szerb–magyar szakra. 1973-ban újságírónak jelentkezett a Magyar Szónál, ahová hetedmagával vették fel. A diploma megszerzése után az Újvidék rovatnál állt munkába. A szakmát Szavics György keze alatt tanulta ki, ami Imre szavai szerint kemény menet volt.
– Az újvidéki rovatot évtizedekig Szavics György vezette, akiről az a hír járta, hogy félkézzel szerkeszt. Ez valóban így volt, tudniillik hiányzott az egyik keze. Ettől függetlenül kegyetlen szerkesztő volt, mestere az önbizalom lenullázásának. Az átadott írást úgy fogadta, hogy „Mi ez a sz*r?”, majd durr, beledobta a szemétkosárba. Később persze kivette, kisimította, és azt mondta: „Na, majd csinálunk belőle valamit.” Talán nem is volt ez rossz iskola, csak kegyetlen – emlékszik vissza Imre az „újságírótanonc” időszakára. Emellett számos újságírói és politikai tanfolyamon is részt kellett vennie, ahol olyanoktól tanulhatott, mint Stipe Šuvar, Ivica Račan, Vladimir Goati stb.
A gyakornoki év után az Újvidék rovattól a Belpolitikához került, ahol az ifjúsági és a szocialista szövetségi témák feldolgozását kapta meg.
– Nem volt valami szívderítő, de ezt is meg kellett csinálni. Nagyjából egy évig voltam ott, amikor megüresedett a belgrádi szerkesztő-tudósító munkahelye. Nem tudom, miért, de engem neveztek ki, holott egy nagyon tapasztalt emberre lett volna szükség. Ez kétségtelenül mély víz volt, a mai napig csodálkozom rajta, hogy kievickéltem belőle. Országos témákkal kellett foglalkoznom, akkor nagyon időszerű volt az érdekegyeztetés a köztársaságok és a tartományok között. Ezek a parlamenti bizottsági ülések néha úgy néztek ki, hogy csak számok hangzottak el. Ott álltam, néztem, és el sem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Idővel rá kellett jönnöm, hogy mi micsoda, és hogyan működnek a különböző mechanizmusok. Ez is ugyanolyan jó és kegyetlen iskola volt, mint a Szavics-féle – mondta el Imre belgrádi évei kapcsán. A főváros után visszakerült Újvidékre, a politikai rovathoz, és a Tartományi Képviselőház munkájáról tudósított. Ez az időszak a kommunista éra virágkora volt, épp ezért arról kérdeztem Imrét, hogy akkor mennyire cenzúrázták az újságírókat.
– Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy öncenzúra működött. Valószínűleg azért kellett olyan sokféle továbbképzésre menni, hogy pontosan tudatosodjon az emberben, mi az, amit meg lehet írni, és mi az, amit nem – mondta el.
A nyolcvanas évek elején napi szerkesztő volt a belpolitikai rovatnál, s egészen 1983-ig ezt a posztot töltötte be, ekkor azonban tett egy rövid kitérőt a politikusok világába, mivel a Tartományi Képviselőház tájékoztatási bizottságának titkára lett. Így vall erről az időszakról:
– Abban az időben a tartomány egy kis állam volt. Törvényeket hozott, végrehajtó hatalma volt, bíróságai, saját költségvetése és bevételei. A tartományi tájékoztatási eszközök rettenetesen széles skálán mozogtak, szinte minden vállalatnak volt lapja. A tájékoztatási bizottság ezekkel foglalkozott, valamint az információs rendszerek összehangolásával, de ebben az időszakban dolgoztuk ki az utolsó vajdasági tájékoztatási törvényt is. Ez szakmailag nagyon jó jogszabály volt, ha lefejtjük róla a szocialista és önigazgatási sallangokat.
A Magyar Szóhoz ’89-ben tért vissza, amikor már elégé forrongott a helyzet Koszovó miatt. Imre végigkövette az első újvidéki tüntetést, majd az ominózus joghurtforradalmat is. A Magyar Szó számára ez egy megpróbáltatásokkal teli időszak volt, a miloševići rendszer ugyanis le akarta váltani Csorba Zoltán főszerkesztőt. Imre ebben a válságos időben lett a belpolitikai rovat vezető szerkesztője, s így neki is szerepe volt abban, hogy a lap nem fogadta el a rendszer populista, népnemzeti irányvonalát.
– Ez nem volt könnyű, elmondhatom viszont, hogy nehéz sem. Azért volt lehetséges, mert a szerkesztőség nagyon egységes volt. Egyetértettünk abban, hogy mit akarunk, és mit nem, a többi nem számított. Azt hiszem, a Magyar Szó akkor volt leginkább a csúcson, amire korábban csak az 1956-os forradalom idején volt példa. Ez a két időszak hőskorszak volt a lap életében – véli Imre.
Másodszor ’96-ban lett a Belpolitika szerkesztője, amikor a heti két megjelenésről vissza kellett állni a heti hat megjelenésre. Ez rövid időszak volt, ami után kommentátorként fejezte be a munkáját ennél a rovatnál.
Imre pályájához 26 évig az utazás is hozzátartozott. A Kishegyes–Újvidék útvonalat számtalanszor megjárta, s anekdoták is születtek arról, hogy a buszon hányszor ébredt Hegyes helyett Szabadkán. Egyszer Belgrád helyett Barban kötött ki, de erről nem akart elárulni részleteket. Az utazgatásnak akkor lett vége, amikor elkezdődtek a bombázások, s Imre kishegyesi tudósító lett. Valamennyivel később létrejött a Topolya–Kishegyes rovat is, s az ő szavai szerint „így már volt hova dolgoznom”.
A 38, újságírói pályán töltött év után Imre nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta.
– Azt mondják, aki egyszer megfertőződik az írással, az azután gyógyíthatatlan marad. Ezt tapasztalom én is magamon. Ha az ember nem élvezettel és szenvedélyesen csinálná, akkor nem is lenne túl sok értelme.
Mit tanácsolsz a fiatal újságíróknak?
– Az ifjú kollégák biztos nem arra várnak, hogy egy ilyen vén pasas milyen üzeneteket küld nekik. Legfeljebb csak arra szeretném őket figyelmeztetni, ha megengedik, hogy az újságírás nem velük kezdődött, és nem is velük fog véget érni. Nem ők kell, hogy kitalálják az újságírást, mert azt már kitalálták, nekik csak tovább kell vinniük. Ennyi.
