A második esély ideje

(Fotó: Ótos András) A regionális szempontból nagy jelentőséggel bíró újév utáni első horvátországi üzenetek között volt a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt lévő, Szerbiát népirtással vádoló kereset visszavonását kilátásba helyező is, melyet Vesna Pusić horvát külügyminiszter közölt, majd egy nap múlva némileg módosított. Egyik legújabb nyilatkozatában a véleményének adott hangot, hogy a keresetek kölcsönös visszavonásáról Horvátország és Szerbia tárgyalni fog a közeljövőben, ennél a kérdésnél is fontosabb azonban az eltűntek, a vagyont ért károk és a háborús bűnök kérdésének a rendezése. Hozzátette, tisztában van azzal, hogy az ezen problémák megoldását célzó államközi szerződések nem születhetnek meg egyik napról a másikra, de amennyiben a két ország jó irányba indul el, s rendezik e kérdéseket, a keresetek visszavonását is napirendre lehet majd tűzni. Snežana Malović szerbiai igazságügyi miniszter a megbékélést célzó üzenetként értelmezte Pusić kijelentéseit, melyek szerinte arról szólnak, hogy a nyitott kérdéseket megegyezéssel, baráti hangulatban kell a két államnak egymással rendeznie. Megígérte, e folyamat során Szerbia maximálisan konstruktív lesz majd, s egyetértett a horvát tárcavezető azon véleményével is, mely szerint mindkét félnek el kell végeznie a munka rá váró részét a sikeres megegyezés érdekében. Nem az a lényeg, hogy Horvátország vagy Szerbia vonja-e vissza elsőként a szomszédja ellen beadott keresetet, hanem az, hogy megszülessenek a lépés megtevéséhez szükséges technikai előfeltételek – hangsúlyozta. Arról, hogy valóban eljött-e a szerb–horvát megbékélés e „nemzetközi megnyilvánulásának” az ideje, dr. Várady Tibor jogászprofesszort kérdeztük.

Melyek a jelen pillanatban a peren kívüli megegyezés esélyei a szerbiai és horvátországi kereset kapcsán?

– Azt hiszem, hogy a Milošević bukása utáni első időszakban jó esélyek voltak arra, hogy egyezséggel záruljanak a Szerbiát érintő perek a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt. Ez az esély el lett mulasztva. Most alakult ki ismét egy nagyon jó esély, mely, remélem, nem lesz hasonlóképpen elmulasztva. Biztatóak a horvát külügyminiszter asszony kijelentései, biztatóak a hivatalos szerb reagálások is.

Milyen hatással lenne a két ország kapcsolatára a megegyezés, s milyennel az, ha mégis sor kerülne a perre?

– Egy egyezség azt sugallná, hogy valóban túljutottunk a konfrontációkon, és európai szellemben tudunk építeni jószomszédi kapcsolatokat. Ennek az ellenkezője történhetne, ha folytatódik a per. Eddig is voltak kemény beadványok mindkét részről, de azok nem jutottak a nyilvánosság elé. Ha azonban folytatódik a per, szóbeli tárgyalásra kerülne sor – és az nyilvános. Mivel a bíróság joghatósága csak népirtásra terjed ki, mindkét fél jogászainak az lenne a feladatuk, hogy népirtást próbáljanak bizonyítani. Ehhez súlyos jelzőkre van szükség, és mindez gyűlöletet gerjeszthetne. Ez nem lenne jó sem Horvátországnak, sem Szerbiának; meg aztán nacionalista érzelmek nyerhetnének hatalmas teret, és ez biztosan nem jó azoknak Szerbiában, akik nem szerbek, sem azoknak Horvátországban, akik nem horvátok.

Mennyi időt venne igénybe, hogyan nézne ki maga a per?

– Ha nem születne egyezség, a következő lépés minden valószínűség szerint szóbeli tárgyalás lenne a sajtó jelenlétében, és ez körülbelül két hétig tarthatna. Utána következne az ítélet, vagy, esetleg, még egy iratváltás az ítélet előtt.

Mennyire számít valószínűnek az, hogy az esetleges ítélet megerősítse valamelyik féllel szemben a népirtás tényét? Van-e értelme a folyamat folytatásának?

– Egészen kicsi, gyakorlatilag nem létező annak a valószínűsége, hogy bármely félt elmarasztalhatnák népirtás vádjával. A kilencvenes években minden kétséget kizáróan történtek háborús bűncselekmények Horvátország területén. Ezekért felelni kell, és rendjén van, hogy feleljenek a tettesek. Fontos lépés történt ebben az irányban Goran Hadžić kiadásával. De amennyire világos és tiszta képlet az egyéni felelősség, annyira kérdéses a kollektív felelősség. Én ellene vagyok a kollektív felelősségnek. Ellene voltam nemrég is, amikor a vagyon-visszaszármaztatásból akartak kirekeszteni embereket kollektív felelősség alapján. Kollektív felelősségről azok az emberek beszélnek, akik nem látnak konkrét embereket egy csoporton belül. Kellemetlen meglepetés volt számomra, hogy amikor a vagyon-visszaszármaztatásról volt szó, olyanok is kiálltak a kollektív felelősség mellett, akik egyébként liberális és antifasiszta zászlókat lengetnek. Én most is a kollektív felelősség ellen vagyok. A Horvátországban elkövetett bűnökért feleljenek azok, akik a bűnöket elkövették, és nem minden szerbiai polgár, beleértve a vajdasági magyarokat. Itt van aztán az a tény is, hogy a bíróság joghatósága csak népirtásra terjed ki, márpedig a Horvátországban történtek nyomán a Hágai Törvényszék senkit sem ítélt el népirtás vádjával, sőt vádat sem emelt senki ellen népirtás miatt. Ha tehát folytatódik a per, azok a bűncselekmények, melyeket tényleg elkövettek, nem relevánsak, mert nem érik el a népirtás rettenetes mércéit. Egyéni felelősség természetesen kiterjed minden bűncselekményre, egyéni felelősségre vonást kell következetesen követelni. Kollektív felelősséget és népirtást hirdetve pedig nem az igazság, hanem a gyűlöletkeltés csapását követjük.