Miután a hágai Nemzetközi Bíróság illetékesnek minősítette magát a Horvátország által Szerbia ellen beadott kereset ügyében, amely az 1991 és 1995 közötti háborús cselekményekre vonatkozik, Szerbia válaszlépésként egy viszontkeresetet adott át a bíróságnak. Az így előállt helyzetről, a vádiratok esetleges visszavonásáról, valamint a kimondható ítéletről dr. Várady Tibort, a nemzetközi jog professzorát kérdeztük.
Professzor úr, hogyan kommentálja a Szerbia által beadott keresetet? Meglátása szerint ennek célja rábírni Horvátországot saját keresetének visszavonására, vagy esetleg valami más állhat a háttérben?
– Hadd kezdjem azzal, hogy nagy különbséget látok az államok közötti per és az egyéni felelősség között. Nehezen tudom elfogadni a kollektív felelősség feltételezését és a kollektív büntetést. A szerb–horvát vitában a dolgokat az is bonyolítja, hogy a háborús bűnök (melyek igenis voltak) elkövetésének idején eleinte nem létezett sem Horvátország, sem Szerbia, hanem csak a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság. Persze léteztek szerbek és horvátok, létezett nacionalista propaganda, léteztek súlyos bűntettek, és léteztek áldozatok. Ezek az igazi szemben álló felek. Az, hogy a bűnért felelősséget kell vállalni, teljesen egyértelmű, nemcsak erkölcsi, hanem jogi szempontból is. Felelniük kell az elkövetőknek, azoknak is, akik parancsokat adtak, akik uszítottak, akiknek módjukban állt volna megakadályozni tragédiákat, de nem tették. Ez tiszta sor, nem pedig valami bonyolult konstrukció. A kollektív felelősség azonban konstrukció, mely ritkán védhető. Világos, hogy az igazság megköveteli, hogy Hadžić bíróság elé kerüljön – és bűnhődjön is, ha a vád állításai bebizonyosodnak. Esetleg feleljen az is, aki szöktette vagy bújtatta Hadžićot. De feleljenek a telepiek, mert onnan szökött meg Hadžić? Amint mondom, az egyéni felelősség világos, a kollektív felelősség azonban gyakran kétes konstrukció. Ide tartozik még az is, hogy ha a bíróság esetleg elmarasztalná Szerbiát, és kártérítést fizettetne, akkor a vajdasági magyarok – de a vajdasági horvátok is – fizetnének, mert a konstrukción belül a tettes oldalán állnak.
Horvátország és Szerbia pere a hágai Nemzetközi Bíróság előtt nagyrészt konstrukció, mert nem pontosan azokat állítja egymással szembe, akik bűnöket követtek el, illetve akik áldozatok voltak. Konstrukció azért is, mert a Nemzetközi Bíróságnak csak népirtás esetén van joghatósága, és ezért mindent népirtásként kellett jellemezni-konstruálni, azért hogy a bíróság foglalkozhasson a perrel.
Hogy a viszontkeresetnek pontosan mi volt a célja azt nem tudom, mert nem vettem részt az előkészítésében. A horvát kereset nyomán logikus, hogy ha Szerbia is előadja az álláspontját, ennek része lehet egy viszontkereset is. Határozottan az a véleményem, hogy ezt az államok közötti pereskedést egyezséggel kellene lezárni – és egyúttal megalkuvás nélkül eljárni azon egyének ellen, akik bűnöket követtek el.
Időközben Horvátország új elnököt választott, aki előrevetítette a két ország közötti viszonyok normalizálását. Vajon Josipović tisztségbe lépésével valószínűbbé vált a peren kívüli megállapodás?
– A pernek abban a részében, mely csak az illetékességről szólt, és melyben magam is részt vettem, a horvát fél csapatát Šimonović és Josipović professzorok vezették. Mindketten kitűnő jogászok, akik pontosan fel tudják mérni a per értelmét, és az esélyeket is. Šimonović most igazságügyi miniszter, Josipović pedig köztársasági elnök. Azt hiszem, az a tény, hogy kulcsfontosságú pozíciókon olyan emberek vannak, akik pontosan ismerik a helyzetet és az esélyeket, növeli a peren kívüli egyezség esélyeit.
Amennyiben a perre sor kerül, egyesített vagy két külön eljárás lenne kézenfekvőbb?
– Erről a bíróság dönt, de mindenképpen egy összevont eljárás lenne logikusabb és jogilag racionálisabb, mert mindkét fél állításai – legalábbis részben – ugyanazokhoz az eseményekhez kötődnek. Ezért természetesebb lenne egy egységes bizonyítási eljárást folytatni. A jogi érvek is nagyrészt ismétlődnek, ésszerűbb lenne ezeket is egy egységes eljárásban mérlegelni.
Olyan vélemény is elhangzott, miszerint a hágai eljárás hozzájárulhat a múlttal való szembesüléshez és a megbékéléshez. Önnek mi erről a véleménye?
– Egy bírósági eljárás – mely ezúttal nem eljárásjogi és elméleti kérdésekről szólna, mint abban a fázisban, amelyben magam is részt vettem – biztosan sok indulatot kavarna fel. Valamennyire kényszerpályán is mozognának a dolgok, mert az állításokat népirtásként kellene jellemezni. A hágai törvényszék, mely egyéni felelősséggel foglalkozik, évek óta elemzi a horvátországi eseményeket, sok esetben emelt vádat, több esetben ítéletet is hozott. A vádlottak és elítéltek többsége szerb, de vannak közöttük horvátok is. Azt hiszem, ezek az ítéletek – bár nem mindenkinél – mégiscsak hozzájárultak egy valóságlátáshoz. Tény azonban, hogy senkit sem ítélt el a törvényszék népirtásért – sőt, vádat sem emelt senki ellen népirtásért. Emelt vádat és hozott ítéletet háborús bűnökért és emberiesség elleni bűntettekért. Mindez része a tragikus valóságnak, amivel igenis szembesülni kell.
A Nemzetközi Bíróság előtt azonban csak a népirtás releváns – és ezt a szintet a gaztettek, úgy látszik, mégsem érték el. Nehéz szembesülni a valósággal egy olyan eljárásban, melyben csak az az igazán releváns, ami valószínűleg nem történt meg. Azt hiszem, hogy a múlttal való tényleges szembesülés valóban hozzájárulhat a megbékéléshez, ez azonban csak az egyéni felelősség mezsgyéjén lehetséges, ahol minden tett számít. Ha csak népirtásról van szó, a retorika lép előtérbe – és ez nem a megbékélés retorikája.
A Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti per végkifejletének ismeretében igazából milyen ítéletre számíthatunk? Megállapítható-e a genocídium ténye, illetve lehetséges-e pénzbeni kártérítés megítélése, vagy inkább a boszniaihoz hasonló ítélet várható?
– Annak alapján, amit az előző kérdés kapcsán mondtam, a Horvátországgal folytatott perben még kevésbe valószínű egy elmarasztaló döntés és kártérítés, mint a Boszniával folytatott perben. A Boszniában elkövetett bűntettek között volt olyan, amit a törvényszék ügyészei népirtásnak minősítettek, és egy esetben – Srebrenica esetében – az ítélet is népirtást állapított meg. A hágai törvényszék álláspontját a hágai Nemzetközi Bíróság is megerősítette, de Szerbiát mégsem marasztalta el népirtás vádjával, mert azt állapította meg, hogy a srebrenicai népirtást a boszniai szerbek követték el.
A boszniai szerbek azonban – és ez ismét azt mutatja, hogy milyen nehéz a tényleges konfliktust államok közötti perként konstruálni – a hágai Nemzetközi Bíróság előtt a felperes oldalán álltak, mint Bosznia-Hercegovina állam része, míg mi, vajdasági magyarok, az alperes oldalán álltunk. A lényeg az, hogy a Nemzetközi Bíróság zömmel a törvényszék tényfeltáró mechanizmusára támaszkodik. Ez a mechanizmus sok háborús bűnt tárt fel Horvátországban – de népirtást nem. Ez is azt támasztja alá, hogy kényszerpályán van a per, és hogy a tárgyalásos megoldás lenne ésszerű.
