Valamikor menni is alig lehetett a szbadakai ócskapiacon. Most alig akad vásárló. (Molnár Edvárd felvételei)
A kínaiak a legszámottevőbb emigránsok Szerbiában. Arról, hogy hányan élhetnek nálunk, megoszlanak a vélemények. A rendőrségi adatok szerint 2009-ben 4956 kínai kapott munkavállalási engedélyt, 2010-ben 5025, tavaly pedig 5369-re nőtt ez a szám. Sokak szerint azonban ennél jóval többen vannak. Ha abból indulunk ki, hogy a Munkaadók Uniója szerint országszerte 10 000 kínai üzlet működik, s azokban legalább ketten dolgoznak, máris jóval meghaladtuk a hivatalos adatokat. Vannak, akik a számukat egyenesen 70 000-re becsülik.
Az utóbbi 15 évben szinte hónapról hónapra gyarapodott a kínai bevándorlók száma, s ha a statisztika ezt nem is támasztja alá, valamennyien láttuk, hogyan hálózzák be üzleteik szinte az egész országot. Nemcsak a kis- és nagyvárosokban, hanem a falvakban is nyíltak kínai boltok. Ez egyértelműen arra enged következtetni, hogy volt, illetve van igény az általuk kínált árura. Hogy mennyi termék érkezik a távol-keleti országból, arra nincsen adat, azt viszont tudjuk, hogy Szerbia Kínával való kereskedelmi forgalma tavaly elérte az egymilliárd dollárt. Ennek több mint a kilencven százaléka import volt.
Az olcsó árunak a kezdetektől volt vásárlója. Ahogyan esett az életszínvonal, úgy nőtt a kínai boltok forgalma. Szabadkán, az ócskapiacon negyven ilyen üzletbe térhetünk be. Persze, a városban is van több nagyobb bolt, sőt nem is olyan régen két áruház is kinyitott. Ezzel szemben sajtóértesülések szerint Belgrádban sorra zárnak be a kínai üzletek. A keleti árusoknak a fele még újév előtt összecsomagolt, és továbbállt. A szabadkai ócskapiacon próbáltunk meg utánajárni, vajon tényleg el készülnek-e hagyni az országot.
A kínaiakhoz közel kerülni szinte lehetetlen, nemcsak azért, mert sokan az anyanyelvükön kívül általában nem beszélnek más nyelvet, hanem azért is, mert zárkózottak. Magánéletükről vagy akár saját magukról még akkor sem akarnak semmit sem elárulni, ha mosolyognak beszélgetés közben, és az újságíró úgy érzi, a bizalmukba férkőzött. Csang Ju Li és felesége 15 évvel ezelőtt érkezett Szabadkára. Egy ruhaboltban árulnak mindenfélét: sálat, alsóneműt, pulóvert, kabátot, asztalterítőt, utazótáskát…
A negyven év körüli férfi jól beszél szerbül. Elmondta, hogy nagyon jól érzik itt magukat. Van egy gyermekük, de ő Kínában él a nagyszülőkkel. Évente egyszer hazautaznak, hogy meglátogassák. Amikor megkérdeztem, hogy valóban csomagolnak-e a kínaiak, azt válaszolta, ő ugyan nem fog elmenni innen, de Szabadkán, az ócskapiacon többen is azon gondolkodnak, hogy elhagyják Szerbiát, mert itt nem lehet megélni. Az embereknek nincs pénzük, nem vásárolnak, s ha nincs vevő, akkor nekik sem megy az üzlet. Épp hogy csak a költségeiket tudják fedezni. Csupán a létfenntartásra futja, semmilyen hasznuk sincs már egy éve. De nem baj, mondta, voltak jobb esztendők is, most hullámvölgybe kerültek, de ki kell bírniuk.
Ho Mung Je azt mondta, fél évig még megpróbálja fenntartani az üzletét, és ha nem változik a helyzet, akkor továbbáll. Lengyelországban vagy Spanyolországban fog próbálkozni.
Tizenöt éve vannak a kínaiak Szerbiában, és én egyetlen olyan hírre sem emlékszem, hogy valamilyen zűr lett volna körülöttük. Csak azt látom, hogy akkor is dolgoznak, amikor mások a piacon pihenőnapot tartanak. Igyekeznek elkerülni mindenféle összeütközést a törvénnyel. Belgrádi körökben úgy tudják, nemcsak azért élnek ilyen elszigetelt életet (nem barátkoznak a környezetükben lévő emberekkel, nem járnak nyilvános helyekre), mert nem tudják a nyelvet, meg nem szeretik a balkáni konyhát, hanem mert minden második kínainak nincs tartózkodási engedélye. Sőt a fővárosban azt is feszegették, hogy az elmúlt 15 évben mindössze három kínai halt meg Szerbiában. Arra gyanakodnak, hogy nem jelentik be elhunyt hozzátartozójukat, mert annak papírjaival később egy másik személy tartózkodik Európában. Ezt cáfolják azok a hírek – és én magam is azt tapasztaltam –, hogy a hozzánk érkezettek kivétel nélkül fiatalok. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fordulhat elő haláleset, de abból elméletet gyártani, sőt azzal gyanúsítani a távol-keletről érkezőket, hogy eltitkolják halottaikat, nekem bizarrnak tűnik.
A legtöbb kínai család a gyermekét otthon hagyja
Egy belgrádi újságíró azt állítja, hogy közel került a kínaiakhoz, és tőlük tudja, hogy a boltjaik nem saját vállalkozások, hanem egy Kínában székelő csoport tartja kezében az egész hálózatot. Akik hozzánk vagy Európa más országaiba jönnek, egyszerű, szegény emberek, akik számára az utat kifizetik, az üzlethelyiséget kibérelik, és a vállalkozás beindításához szükséges papírokat meg az árut előre beszerzik. Mivel ezeknek az embereknek nincs pénzük, évekig rabszolgaként dolgoznak, hogy a „gazdájuknak” visszafizethessék a pénzt. Ezzel is magyarázható – állítja az újságíró –, hogy nem vegyülnek közénk, s csak egymás között barátkoznak. Van titkolnivalójuk. A hivatalos adatok szerint a kilencvenes évek óta mindössze öt kínai–szerb házasság köttetett.
A kínaiak számára a legfontosabb dolog a munka. Szorgalmasak, szerények, illedelmesek és mosolygósak. Biztonsági szempontból tehát semmilyen veszélyt sem jelentenek. Gazdasági, illetve szociológiai szempontból viszont egyszerre előny és hátrány is az ittlétük. Nagyon sok családban a kínai az egyetlen elérhető áru. Mindenki tudja, hogy nem minőségi, nem tartós, mégis megveszi, mert csak erre futja. Így lehet a gyereknek tornacipője, kabátja és nadrágja aprópénzért. A fiatal lányok nagy része csak kínai holmikból tudja összeválogatni a ruhatárát, hogy úgy érezhesse, divatosan öltözködik. Nagyon vastag az a réteg, amely kínai holmit visel. A szabadkai ócskapiacon az árusok arra panaszkodtak, hogy míg a kínaiak sürögnek-forognak, addig ők csak ácsorognak a pultok mögött, mert tőlük senki sem vásárol. Elveszik a munkájukat, mondták. S nemcsak kisnyugdíjasok dolgoznak itt, hanem negyven–ötven éves nők és férfiak is, akik munka nélkül maradtak, és el kell tartaniuk a családjukat. De ők török áruval kereskednek, és az nem versenghet a kínaival. Szabadkán többen is azt mondták, tényleg jobb lenne, ha valamennyien összepakolnának, és továbbállnának. Volt olyan piaci árus, aki viszont azt mondta, nem a kínaiakkal van a baj, hanem velünk, mert nincs pénzünk.
Lengyelországon és Spanyolországon kívül Brazíliába, Chilébe és Afrika egyes országaiba készülnek azok a kínaiak, akik ideiglenes hazát terveznek váltani.
