Amikor elkeseredek, sajnáltatom magam, vagy legszívesebben világgá mennék, mindig Ő jut eszembe. Biztosan rettenetesen mérges most, ránk nemkülönben, mint a politikusokra, akik színlelik csupán, hogy próbálnak a nyomába érni. Persze, nem sikerül nekik, hiszen nem is tesznek meg mindent, ami tőlük telik. Dr. Zoran Đinđić csak egy volt a világtörténelemben. De legalább köztünk volt. Gondoljunk bele: mi lenne, ha ő nem lett volna?
Most nem volna kit idézni, kitől erőt meríteni. Minden, amit Ő mondott, még ma is igaz, most is egyetértünk vele, csak éppen semmit sem teszünk úgy, ahogyan azt Ő – és egyben mi – elképzeltük, ahogy akkor, tíz évvel ezelőtt minden erőt bevetve nekivágtunk.
Tíz évvel ezelőtt, kormánya alakításakor a következőket mondta: „A problémát nem a polgárokban kell keresni, hiszen az nem bennük van, hanem a hatalomban. A polgárok eddig is és most is készen állnak arra, hogy az országot sikeressé, gazdaggá és boldoggá tegyék.”
Később azért vonta felelősségre a parlamentet, mert az ott ülők fáradtak voltak: „Kitől kapták a jogot, hogy fáradtak legyenek? Ha fáradtak, menjenek aludni, mint Csipkerózsika a mesében. Aludjanak még tíz vagy száz évig. De itt most valódi gondokat kell megoldani.”
Azután többször hangsúlyozta azt is, amit azóta szerintem sokan elfelejtettünk, hogy „ha jobb Szerbiát akarunk, akkor nekünk is jobbá kell válnunk. Ha változást akarunk, akkor magunknak is változnunk kell. Nekünk, egyéneknek is változnunk kell.”
Azt mondta, az embereknek fejben kell változniuk, fel kell fogniuk, hogy eddig „mindig könnyen összefogtunk valaki ellen. Amikor kérdezik tőlem, hogy ki ellen beszélek, és én azt mondom, senki ellen sem, akkor ezt az emberek nem értik. Szerbiáért nem tudunk, vagy csak nehezen tudunk összefogni. Majd ha mindent megtettünk az országért, akkor összefoghatunk mások ellen, de erre sohasem kerül majd sor, mert mindig lesz mit tenni ezért az országért”.
Az emberek csak mosolyogtak, sokan pedig fennhangon nevettek, amikor Đinđić arról kérdezte őket, hogy megtesznek-e mindent, ami tőlük telik. „Kérdezd meg magadtól: harcolsz-e minden nap, beleadod-e az utolsó csepp erőd is önmagadért, a családodért? Minden napot új lehetőségnek látsz? Ha nem ezt teszed, nincs jogod panaszkodni.”
Tudjuk, hogy nem teszünk meg mindent. Mert fáradtak, letargikusak, kedvetlenek vagyunk. „Ha nem nyugdíjasok, akkor ne aludjanak. Öt-hat óra alvás naponta több, mint elég.” „Nincs szombat, nincs vasárnap, nincsenek ünnepek, majd akkor ünnepelünk, ha győztünk.”
A demokráciában az a jó, hogy az emberek sok mindent megtehetnek. Jobbá, szebbé tehetik a környezetüket, ha akarják. Ne a szomszédot szidjuk, hanem fogjunk össze vele.
„Az, hogy hiszünk valamiben, gyakran nem elég. Sokszor a körülmények nem megfelelőek a dolgok megvalósításához. De ha Szerbiában az jelenti a bölcsességet, hogy a mérkőzés előtt azt mondjuk: veszíteni fogunk, és a végén bölcsnek mondjuk magunkat, mert eltaláltuk a végeredményt, akkor ne is vegyünk részt a meccsen! Én minden mérkőzés előtt azt mondom, hogy nyerni fogunk! Ez nem jelenti azt, hogy ez minden alkalommal meg is történik, de ha én nem hinnék abban, hogy Szerbiának sikerülhet, akkor másnak adnám ezt a pozíciót.” Đinđić ezt sokszor elmondta, tudta, hogy ez az ország egyetlen esélye. Azok az emberek, akik vele együtt megdöntötték Milošević hatalmát, akik jobb országot, szebb jövőt akartak, még mindig itt vannak. Nekünk, akik közéjük tartozunk, együttesen talán van annyi erőnk, mint ennek az egy embernek volt! Neki csak két és fél éve volt a változtatásra, mögöttünk van legalább tíz, előttünk pedig remélhetőleg ennél is több.
