Más helyzetben van-e a szlovák közösség a többi vajdasági kisebbségi közösséghez, például a magyarhoz képest? Milyennek ítélik meg saját helyzetüket, mit tartanak igazán fontosnak? Hogyan valósítják meg céljaikat? A monográfia megjelenése kapcsán, annak bemutatásán, Anna Tomanová-Makanovával, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökével, a tartományi kormány alelnökével olyan kérdésekről beszélgettünk, melyek egyformán érintik Vajdaság minden nemzeti közösségét, s párhuzamot vonnak céljaik, tevékenységük között.
Ha az itteni szlovák közösség néhány főbb jellemvonását vagy gondját kéne kiemelnie, összehasonlítania a többi közösség jellemzőivel, mit említene feltétlenül meg?
– Sok közös vonást, problémát osztunk a többi vajdasági nemzetiséggel, különösen azokkal, akik a még 2002-ben meghozott döntés alapján rendelkeznek saját nemzeti tanáccsal. Az újabbakat kevésbé ismerjük, s még kisebb létszámú közösségekről van szó. A gondok közösek, de nem gondolom azt, hogy nehéz helyzetben lennénk. A törvényes hátteret megfelelőnek tartom, ezeknek a törvényeknek az alkalmazásán kellene nagyobb erőbedobással dolgoznunk – nem szelektíven alkalmazni azokat, csakis a nekünk éppen tetsző kitételeit a jogszabálynak, hanem annak teljes egészét. A helyi önkormányzatoktól kezdve egészen köztársasági szintig. A helyi önkormányzatokat nem véletlenül említem, ezekkel valósul meg a legnehezebben az együttműködés. Miért? Mert ezekben valahogyan mindent magától értetődőnek tartanak, holott semmi sem magától értetődő, a törvény minden előírását be kell tartatni. Minden egyes jogunk voltaképp az önkormányzatok szintjén juthat kifejezésre. Ott, ahol élünk, ahol iskolába járunk, ahol sajtótermékeink vannak, ahol művelődési egyesületeink tevékenykednek. A feltételek adottak, csak szavatolni kell a nemzeti tanácsok hatáskörét szabályozó rendelkezések helyi szintű megvalósítását is. Új törvényről van szó, mely a korábbi egymondatos megfogalmazáshoz képest sokkal pontosabb, konkrétabb.
Hogyan próbálják a meglévő nehézségeket leküzdeni?
– A szlovák kisebbség a szervezettebb közösségek sorába tartozik, ezt azonban nem könnyű elérni. A tartomány 34 helységében, szétszórtan élnek százas létszámú szlovák közösségek. Igyekszünk minél hatékonyabban támogatni a kisebb lélekszámú közösségeket is, hogy legalább a különféle találkozók, közös munka alapvető feltételeit szavatolni tudjuk számukra. Folyamatosan alakítjuk az intézményrendszerünket. A tartomány által hatvankét évvel ezelőtt alapított petrőci szlovák nemzeti múzeumot és galériát most például önállósítottuk, ekképp szavatolva annak megfelelőbb működését. Megpróbáljuk maximálisan kiaknázni a törvényes lehetőségeket. Beindult az intézmények alapítói jogai átruházásának a folyamata a nemzeti tanácsra. Fesztiválokat és egyéb közösségépítő eseményeket szervezünk.
Milyen a vajdasági szlovák közösség együttműködése az anyaországgal?
– Ez az együttműködés a közös projektumokban mutatkozik meg leginkább. Szlovákia segítségével számos egyesületünk, intézményünk hatvan, hetven éve nem adaptált épületének felújításába kezdtünk a már említett alapvető munkakörülmények biztosítása érdekében. Közös erővel újítjuk fel a már említett múzeum céljaira a petrőci komlóraktár épületét is, mindez ötvenmillió dinárba fog kerülni. A naiv művészetekről ismert Antalfalvához kötődő közös projektum is lényeges: Martin Jonaš naiv festő, grafikus hagyatékát lehet majd megtekinteni egy házban, melyet erre a célra veszünk meg. Tavaly az egyetlen szlovák gimnáziumot, a petrőcit újítottuk fel – az épület elkészülése, 1919 óta ez volt az első nagyobb felújítás. Az ösztöndíjakról, különféle versenyekről, tanulmányi utakról is beszélhetnénk. Azt hiszem, az együttműködést tényleg kiválónak lehet nevezni.
A legnehezebb témának akkor talán az számít: milyen az együttműködés a vajdasági nemzeti közösségek között. Közös gondokról sokat hallani, közös kezdeményezésekről viszont szinte semmit.
– Valóban, a legnehezebb téma, pedig ennek kéne lennie a legkönnyebbnek. Szeretném, ha ez az együttműködés sokkal láthatóbb, jobb lenne. Az az érzésem, hogy valamennyien bezárkózunk saját „házainkba”, s azon fáradozunk, hogy a fennmaradást szavatolni tudjuk, megteremtsünk egy optimális rendet. Nehéz időket élünk. Durvák a demográfiai változások. Az első lépést követően, azaz saját magunk megőrzésén túl azonban lennie kellene egy második lépésnek is, mindnyájunk megőrzésének. Mélyítenünk kéne az együttműködést, s nem csak abban a formában, hogy egy szlovák néptánccsoport megjelenik egy magyar fesztiválon, hanem bőven azon túlmenően is. Közös kezdeményezéseket kellene indítanunk, nem csupán a multikulturalizmust, hanem az interkulturalizmust is ápolva. Én azt is ki merem jelenteni, hogy az akarat is megvan mindehhez – a nemzeti tanácsok közötti együttműködéshez, az élet más területein megvalósítható összefogáshoz, a tapasztalatcseréhez. A valóban multikulturális Vajdaságban az egyetlen buktatót az anyagiak jelentik: az emberek egyszerűen belefáradtak a várakozásba, a reménykedésbe, s átadták magukat a mindennapok sodrásának. Mindennek ellenére, hiszem azt, hogy mindannyiunkban megvan az ehhez az együttműködéshez szükséges erő, csak mozgásba kell hozni. Le kell ülnünk, beszélnünk kell egymással ahhoz, hogy azok az értékek, melyekre hivatkozunk, élhető értékekké váljanak, s ne kizárólag dogmaszerű kijelentésekként hassanak. Köszönöm ezt a kérdést, mely lehetővé tette, hogy egy felhívást intézzünk mindannyiunkhoz a változás érdekében.
