„Elegendő” – imigyen sommázta Zoran Milanović horvát miniszterelnök a vasárnapi EU-népszavazáson leadott 66,25 százaléknyi „igen”-t, azaz válaszolt a kérdésre, soknak vagy kevésnek tartja-e ezt. E kitérő válasznak ható „elegendőben” benne van az, hogy a csatlakozó ex-szocialista országok közül Horvátországban vettek részt a legkevesebben a referendumon (a választásra jogosultak 43,67 százaléka), s itt ellenezték a legtöbben (33,15 százaléknyi volt a „nem”) az európai integrációt. Benne van az is, hogy a „játékszabályok” értelmében ezen a referendumon egyszerű többség kellett csak, s benne van az is, hogy eme „pulzusmérésre” olyan időben került sor, amikor a gazdasági válságot nyögő EU korántsem olyan vonzó már, mint 5-6 esztendővel ezelőtt, amikor lépten-nyomon a valutaunió elodázhatatlannak látszó széteséséről, s vele együtt az EU végnapjairól beszélnek.
Órákig el lehetne játszadozni e népszavazási statisztikával, hiszen a matematika síkján (különösen az abszolút értékek viszonylatában) nem egy kirakatba való teljesítmény, hogy a történelminek nevezett uniós csatlakozás ügye a horvát plebsz mindössze egyharmadát érdekelte annyira, hogy erőt vegyen magán, és elmenjen szavazni. Ennek fényében az, hogy a voksolók egyharmadának kétharmada támogatta az ország uniós csatlakozását sem igazán lelkesítő, hiszen 2003-ban, a csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt a közvélemény-kutatók több mint 80 százalékos támogatottságot szondáztak. Menet közben aztán fokozatosan csökkent a lelkesedés; a Brüsszel által megkövetelt jogharmonizációra, az ennek síkján foganatosított reformokra és más kemény kritériumokra sokan fintorogva, idegenkedve tekintettek, a megrögzött vagy időközben euroszkeptikussá vált körök mind hangosabban kezdték hangoztatni, hogy az uniós csatlakozással Horvátország elveszíti szuverenitását, sajátos arculatát, identitását.
Amikor aztán tavaly április derekán a hágai törvényszék 25 évre ítélte a Vihar nevű hadműveletet vezető Ante Gotovinát (és 18-ra Mladen Markačot), elszabadultak az indulatok. Az uniós támogatottság mélypontjára (50 százalék alá) zuhant, hiszen a múltban élők elméjében úgy állt be a kép, hogy a haza felszabadításában jeleskedő és ezért hős Gotovina elítélésével az EU a krajinai (szerb) gazemberek oldalára állt, ilyenként jelképesen kést döfött a hátukba. A nacionalista-soviniszta eszmék szadomazochista mámorában kéjelgők sietve tépdesték fel – ki tudja hanyadszor már?! – a még be sem forrt sebeket, köztük a II. világégés során keletkezetteket, a sok igazságtalanságot, gazságot, ami ebben a szerencsétlen térségben a rég- és közelmúltban lezajlott, szikra nélkül is olyan jelképes tüzek gyúltak, amelyek az uniós eszméket megtestesítő lobogót szemvillanás alatt porrá égethették volna.
Akadtak szép számban, akik a referendum előnapján is az uniós zászlók lángjai mellett melegedtek és az itteni szalonnacionalisták és díszcsetnikekkel azonosan az ükapáik korából származó „hazafias” hőzöngéstől (+ pár hektó targyi és sör) megrészegülten tettek fogadalmat, hogy a hazát tíz körömmel (és száz vadásztőrkéssel) védik majd a nyugati fertőtől, és mindenféle külső és belső ellenségtől. A „vallatás” (vasár)napján aztán mégis tekintélyes kisebbségben maradtak azokkal szemben, akik az európai normákra, ilyetén – ha áttételesen is – a nacionalista múlttal való szakításra szavaztak. Mindent egybevetve hát, ha nem is örömünnepre lelkesítő, ujjongásra sarkalló, de elegendő az egyharmad kétharmada.
Különösen a mi perspektívánkból. Hiszen Horvátország tavaly december 9-én aláírta az uniós csatlakozási szerződést, amely – ha a jelenlegi 27 uniós tagállam ratifikálja – 2013. július 1-jén életbe is lép; Horvátország az EU 28. tagállamává válik. Az azonos „rajtalappal” indult Szerbia december 9-én fügét kapott, és még legalább 10 évre van ugyanettől.
Sőt egyre távolabb, hiszen a nevünkben politizáló balfácánok változatlanul az „EU-t, is Koszovót is” rögeszméjüket igyekeznek „eladni” Brüsszelnek, mint valami génhibával született idióták, akiknek már százszor elmondták, ne tegyék a kezüket a forró sütőlapra, mégis minden alkalommal ráteszik... aztán nagy ordítozva csodálkoznak, hogy valóban süt.
