Vojislav Koštunica valljon színt, támogatja-e Szerbia uniós csatlakozását, mert ha nem, akkor nem léphetünk koalícióra – jelentette ki nemrégiben Tomislav Nikolić, a Szerb Haladó Párt vezére, aki ezekben a napokban Orbán Viktorral, a FIDESZ elnökével is találkozott Budapesten. A többpárti szerb politikai élet azon személyiségéről van szó, aki talán a legnagyobb pálfordulást hajtotta végre, amióta 2008-ban szakított politikai mentorával Vojislav Šešeljjel, aki őt saját testi és szellemi alkotásának nevezte. Ma, amikor Nikolić levetkőzve a „sírásó” jelzőt, kilépve egykori szellemi atyja árnyékából, a jól fésült „européer” szerepében tetszeleg, szinte feledtetve a szerbiai átlagemberekkel korábbi holtmunkáját, tekintsünk vissza egy kissé az elmúlt két évtizedre.
Tomislav Nikolić 1952. február 15-én született Kragujevácon, végzettségét tekintve építőipari technikus. A kragujeváci Jogi Karon is tanult, de ezt nem fejezte be. Különböző építkezéseken dolgozott a volt Jugoszlávia különböző pontjain, de a kragujeváci temetkezési közvállalat technikai igazgatója is volt, emiatt ragadt rá a „sírásó” jelző. Egyik legismertebb kijelentése is ehhez kapcsolódik: „Sírásóként kezdtem, tudom milyen rövid az élet.”
Politikával akkor kezdett foglalkozni, amikor erre a hozzá hasonló szellemiségű embernek lehetősége nyílt, a többpártiság bevezetésekor. Önmagáról azt mondta „genetikailag radikális beállítottságú”. Első pártja a Népi Radikális Párt volt, amelynek tagjaként – akkor még ismeretlenül – levelet írt Šešeljnek, aki akkor a Szerb Csetnikmozgalom vezére volt, és javasolta neki a hazafias erők egyesítését. Ennek eredményeképp 1991. február 23-án alakult meg a Szerb Radikális Párt, az alakuló ülésen Nikolić nem is célozta meg az elnöki helyet, alelnökké választották és innentől egészen a két évvel ezelőtti pártszakadásig az „örök másodikként” emlegette média és a közvélemény.
Nikolić mindvégig vallotta és egyetértett „szellemi és testi atyja” elveivel, így 1991 végén önkéntesként a horvátországi harctereken tartózkodott. Négy hónapos hazafias kiállásáért 1993. május 15-én a Romanija hegyen Šešelj csetnikvajdává avatta. Bő egy évtizeddel később Nataša Kandić a Humanitárius Jogi Alap vezetője háborús bűnök elkövetésével vádolta, ugyanis a szlavóniai Antin faluban az ott állomásozó szerb önkéntesek sötét éjszaka aknamezőre kergettek több helybeli horvát nemzetiségű polgárt. A vádakat bizonyítani nem sikerült, annyit azonban tudni lehet, hogy Nikolić a faluban volt akkor, a helybeli idős emberek ma is emlékeznek rá. A háborúval kapcsolatban már a kilencvenes években is különböző kijelentéseket tett. 1994-ben, amikor a radikálisok összecsaptak a szocialistákkal ezt mondta: „Slobodan Milošević háborús uszító. Azért mentem a háborúba, mert ő háborúba szólított.” Egy évvel később fordult a kocka, akkori idézet: „Mi tanítottuk meg a szocialistákat a hazafiságra, velünk jöttek ebbe a háborúba.” A két párt viszonyában a hab a tortán az 1998-as év volt, amikor párttársaival belépett Mirko Marjanović nemzeti egységkormányába.
Még a kétezres évek derekán azt mondta, pártja sohasem mond le a hírhedt Karlovac–Karlobag–Ogulin–Virovitica határvonalról, 2008-ban már kijelentette, tiszteletben tartja Horvátország ENSZ által elismert határát, majd a Szerb Haladó Párt megalakulását követően helyettese, Aleksandar Vučić útja a horvátországi szerbekhez vezetett, akik nem fogadták őt kitörő örömmel.
A NATO-hoz való viszonyulás is átment ezen az evolúciós folyamaton. Az 1999-ben fasiszta agresszornak nevezett észak-atlanti szervezettel kapcsolatban 2006-ban a szerb közszolgálati tévének elmondta: „Ha Koszovó és Metóhia megszállására kerül sor, az csakis erőszakkal kivitelezhető, ezért a védelemnek is erőszakosnak kell lennie.” Két évvel később ugyanez az ember kijelenti: „Szerbia nem harcolhat a NATO ellen, Szerbia szerepe csupán annyi, hogy segédkezik a béke és a biztonság megőrzésében.”
Zoran Đinđićet 17 nappal annak meggyilkolása előtt figyelmeztette, vigyázzon, mert halála előtt Titónak is a lábaival volt gondja. Később kételyének adott hangot, vajon a valós elkövetők kerültek-e az igazságszolgáltatás elé. 2004-ben a választások előestéjén kijelentette: „Egyáltalán nem sajnálom Đinđićet.”
Igazából akkor került rivaldafénybe, amikor 2003 elején átvette a pártirányítást az akkor Hágába utazó vezérétől. Ezután elnök- és parlamenti választások egész sorozata következett, amikor szintén rászolgált az „örök második” jelzőre. Pártja a parlamenti választásokon rendre a legtöbb szavazatot gyűjtötte be, a kormányzásról mégis mindig lemaradtak. Fél évvel Đinđić halála után, 2003 novemberében az elnökválasztásokon a szavazatok 47 százalékával nyert, viszont a részvételi arány nem volt elegendő, ezért nem lehetett elnök. 2004 júniusában az első körben ismét nyer, azonban a második fordulóban Tadić hajszálnyival megelőzte. A 2008-as elnökválasztásokon az első fordulóban ismét győzedelmeskedett. A második kört ismét elveszítette, viszont a begyűjtött 2,2 millió szavazattal minden idők legjobb radikális eredményét hozta.
A most 58 éves Nikolićnak végül valószínűleg elege lett abból, hogy örökkön a második vonalban, árnyékban politizáljon, ezért olyan lépésre szánta el magát, amellyel az árnyékból a rivaldafénybe léphet a pártpolitika és a pártok közötti politika viszonylatában is. Az első feladatot megoldotta, a Szerb Haladó Párt, ahol immáron ő az első ember, Szerbia második legerősebb pártja, hajszálnyival lemaradva a demokratáktól, a második célkitűzés szintén karnyújtásnyira van. Az átöltöztetett és megmosdatott konzervatív párttal – mint azt a budapesti találkozó is igazolja – már szóba állnak Európában, a belpolitikai színtéren szintén jócskán megnőtt a haladók koalíciós potenciálja, úgy a belgrádi pártok, mind a kisebbségek irányában. Azonban, hogy a teljes színre lépés vajon sikeres lesz-e és Nikolić beteljesítheti-e életművét egy kormányfői székkel, esetleg pont ő fogja bevezetni Szerbiát végül az EU-ba, ez még a jövő zenéje, mindenesetre a zenei alap már megvan hozzá.
