A korrupció Szerbiában népbetegség. A tranzíciós folyamat kezdetén a társadalmi és állami tulajdonban lévő vállalatok magánosítása képezte a különféle megvesztegetések melegágyát, mára azonban ez a gyakorlat a társadalom szinte minden szegmensébe beivódott, mindenekelőtt az igazságügyben, az egészségügyben és a közigazgatásban burjánzik, de jelen van az oktatásban, a sportban, a médiában, kinevezések és különböző pályázatok elbírálása során is. A korrupció említésekor Szerbiában már nem egy negatív előjelű fenoménre kell gondolni, hanem a rendszert teljes mértékben átható rákos daganatra. A szülők képesek lefizetni egy fociedzőt, hogy fiuk játszhasson egy alacsony rangú focicsapatban, vagy az énektanárt, hogy lányuk énekelhessen az iskolakórusban. Mindenki űzi bizonyos szinten, legyen szó húsz deka kávéról az ismerősnek, aki „elrendezte”, hogy a szükséges hat hónap helyett „csak” kettőt kelljen várni bizonyos orvosi vizsgálatra, vagy fél kiló kávéról és egy üveg konyakról az orvosnak, aki „temérdek” teendője mellett időt szakított a betegre, aki mellesleg évek óta rendszeresen fizeti a betegbiztosítást.
Nyilván mindenkivel megtörtént már, hogy akadt némi elintéznivalója a közigazgatásban, de azt sem tudta, kihez forduljon, az egyik ajtótól a másikig vándorolt az adminisztráció útvesztőjében, mire megtalálta a majdnem megfelelőt, ahol az illetékes fejét csóválgatva magyarázta neki, hogy a lehetetlent kéri, de jöjjön el néhány nap múlva, majd megpróbál tenni valamit az érdekében, ugyanis van egy ismerőse, aki ismer valakit, és az kisebb-nagyobb „ajándékok” fejében talán segíthetne... A közérdekű információk ismeretének hiányában a szerb átlagpolgár sokszor a hivatalnokok „segítőkészségére” és önkényére van bízva, még akkor is, amikor szó sincs korrupciógyanús helyzetről. Gondoljunk csak az új egészségügyi könyvecskék néhány évvel ezelőtti elkészítésére, amelyeknek a kiadásához szükséges dokumentumokat szinte a tolóablak mögött ücsörgő személy határozta meg. Abban az esetben azonban, ha olyasvalamiért, amire egy adófizető polgárnak törvényileg előírt joga van, „ajándékokat” is kell adni a tisztviselőknek, aligha beszélhetünk jogállamról.
A korrupció a szerb társadalom egyik alapproblémájának számít, ezért csakis átfogóan lehet küzdeni ellene, olyan rendszer, olyan intézményesített hálózat kidolgozásával, amely a legnagyobb mértékben ellehetetleníti a visszaéléseket. Ehhez megfelelő törvények elfogadására és alkalmazására (!), a jelenség felszámolásával foglalkozó független szerv munkájához szükséges feltételek biztosítására, valamint kritikus közvéleményre van szükség. A korrupció különösen veszélyes, ha jelentős posztokat betöltő tisztségviselőkről van szó, akiknek tisztségükből eredően lehetőségükben áll irányítani a közpénzek felhasználását. Ebből kifolyólag jelentős előrelépésnek minősíthető a tavaly meghozott korrupcióellenes ügynökségről szóló törvény, amely többek között előirányozza, hogy valamennyi tisztségviselőnek vagyonbevallást kell írnia, amit az ügynökség később a honlapján nyilvánosan is közzétesz. Az érintetteknek ezt idén február elsejéig kellett megcselekedniük, aminek elmulasztása vagy hiányossága büntetőjogi következménnyel jár, az illető akár hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetésre is ítélhető.
A tisztségviselők vagyonbevallása nagyszerű kezdeményezés, azonban felmerül a kérdés, hogy alkalmazása a gyakorlatban mennyire tudja majd visszaszorítani a tisztségviselők korrumpáltságát, hiszen nem az első olyan törvényes rendelkezés lenne, amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A politikusok vagyonbevallásának kötelességét egyébként a megkérdezett polgárok zöme is nagyon jó lépésnek tartja, csak a többségük szkeptikus a tisztségviselők őszinteségét illetően, meggyőződésük szerint a politikusok mindig megtalálják a módját annak, hogy visszaéljenek helyzetükkel. Ez a meglátás megkövesedése az emberek tudatában immár egy sajátos fenoménné nőtte ki magát, amely sokszor a közéleti szereplők iránti közönyt vonja maga után, ami nagyon is megfelel az utóbbiaknak. A visszaélések megakadályozása érdekében ugyanis a polgároknak sokkal szigorúbbaknak kell lenniük a tisztségviselőkkel szemben, nem szabad közömbösnek maradni és elfogadni azt az általánosítást, aminek értelmében „mindenki lop, ha ezt lecseréljük, jön helyette másik, aki ugyanezt fogja tenni”. A vagyonbevallás határidejének lejártáig a tisztségviselők őszintesége volt próbán, most a polgárok vannak lépésen. Helyi közösségitől országos szintig nap mint nap – választásokon, a médiában, vitafórumokon, személyes találkozások során – figyelmeztetni kell őket, hogy nem fogjuk tűrni visszaéléseiket.
A vagyonbevallás egy lépés a korrupció felszámolására, de a cél elérése érdekében még nagyon sok a teendő, először is mihamarabb biztosítani kell a pártok finanszírozásának átláthatóságát. Személy szerint ezt sokkal fontosabbnak tartom az előzőnél, mivel meggyőződésem, hogy valamiféle pártokráciában élünk, ahol sorsunk sokszor különböző pártok közötti megegyezéseken és kiegyezéseken múlik, ahol minden jelentősebb közösségi eseményre ráteszi a kezét valamelyik párt, s ahol az egyén sokszor csak egy adott párton keresztül érvényesülhet. És ebben a helyzetben jelentkezik a korrupció egyik sajátos, elsősorban nem anyagi vetületű formája, amikor bizonyos tisztségre olyan személyt választanak meg vagy neveznek ki, aki képtelen az adott tisztségből eredő feladatok elvégzésére. Magyarán: pártalapon rábízunk valakire valamit, amihez az illető nem rendelkezik szükséges tudással. Ily módon ugyan nem beszélhetünk a közpénzek közvetlen elherdálásáról, de közvetetten igenis arról van szó, mert az illető nem dolgozik meg a költségvetésből származó fizetéséért, amiből a polgároknak ugyancsak kára származik.
Ezekben az esetekben a tisztségviselők sokszor csak egy bizonyos párt fizikai megnyilvánulását képezik. Főképp olyankor kérdőjelezhető meg őszinte szándékuk, amikor bizonyos projektumra a közpénzből biztosított eszköz átadásakor úgy viselkednek, mintha a sajátjukat adnák. Mindezt annak reményében, hogy a polgárok a következő választáson majd kellőképpen „megjutalmazzák” fáradozásaikat. És ezzel máris odaértünk a korrupció legveszélyesebb válfajához: az öncélú politizáláshoz, ahhoz az állapothoz, amikor egy tisztségviselőt vagy egy pártot döntésének meghozatalakor nem a közérdek vezényel, hanem csakis önnön támogatottságát tartja szem előtt, aminek hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek a polgárokra nézve. Sajátos formája ez a korrupciónak, aminek során a tisztségviselő tevékenysége abban merül ki, hogy biztosítsa magának a következő mandátumot – és az azzal járó magas fizetést. Ezt nem lehet puszta vagyonbevallással kimutatni, ez a politizálásból való haszonhúzás sokkal kifinomultabb módozata. A nagy politikust éppen az különbözteti meg populista, megélhetési kollégájától, hogy a közösség érdekében kész olyan lépéseket (is) megtenni, amelyeket sokkal inkább fognak méltányolni a történelemkönyvekben, mint a legközelebbi választásokon.
