Nem gondolkodott azon, mi okozza. Nem jutott eszébe, hogy a tőle független események, a saját csalódásai miatt történt-e így. Egyszerűen nem érdekelte. Egy reggel így ébredt. Átjárta a közöny, az érdektelenség, a teljes apátia. A reggel rutinszerű mozdulatai nem maradtak el. Megfőzte teáját, kenyeret szelt, azt megkente azzal, ami éppen a keze ügyébe került.
Közben pakolászott, de nem azért, mert zavarta a káosz, a rendetlenség. Egyetlen oka volt a mozgásra, mégpedig a megszokás. Teljesen szenvtelenül végezte el ezt is, rakta a helyére a nappaliban a párnákat, ágyazott meg, miközben a háttérben szólt a tv, a tea pedig – szokás szerint – olyan langyosra hűlt, hogy azt két kortyra megihatta. Útnak indult, ahogyan a szomszéd is, akit – akárcsak őt – a szokásos napi rutin kényszerít az utcára. Munkába ment: az irodába, ahonnan 13.59-kor szabadul, s ahol kétszer tarthat kávészünetet, mégpedig fél tízkor és délben, azzal, hogy az egyik szünetben az uzsonnát is el kell fogyasztania. Ő általában mindkét szünetet kihasználja, ahogyan a többiek is. Ezek azok a percek ugyanis, amikor akár előre ki nem számítható dolgok is történhetnek, izgalmas mondatok is elhangozhatnak. Természetesen nem hangzanak el, ezért a napi rutin folytatódhat anélkül, hogy gyógyszeréhez kelljen nyúlnia. Régóta nem bírja már az újdonságokat, meglepetéseket, ezért mindig a zsebében tartja a fehér tablettát. Ma sem kellett bevennie.
Hazafelé is ugyanazon az úton ment, amelyen minden nap. Lassan, kényelmesen tekerte a kétkerekűt, közben a kirakatokat nézegette, amelyek közül sokat hónapok óta nem változtattak. Nem is tűnt volna fel neki. Hiszen azt sem vette észre, hogy a díszes épületek közül többnek a helyén társaslakás áll, de azt sem, hogy a védjegynek számító kovácsoltvas betétes kapukat, a rézből készült ornamentikát eladták az ócskavasba.
A város sokat változott, ahogyan ő maga is. Sokat veszített fényéből, hangulatából. Hiányoznak a főutcát nyári estéken ellepő fiatalok, a színházba igyekvők, az újságot a főtéren olvasók. Mintha a nap is kevesebbet sütné az utcáit, a háztetőit, az ablaküvegeket mintha sűrű por lepte volna le. Azok, akik annak idején ablakaikat kitárva beszélgettek egymással, kommentálták a napi híreket, ma fejüket lecsapva, nyakukat behúzva sietnek át azon a téren, amelyet akkor belaktak, otthonuknak tekintettek. Otthon ma már csak a négy fal között van. Legtöbbször az is teljesen mindegy, hogy milyen, csak be lehessen csukni az ajtót, felhúzni a kockás szobapapucsot és hallgatni, csendben lenni, vacsorázni, elalvás előtt hajat igazítani és gondtalan álomba merülni.
Még mindig a kétkerekűt hajtva, a hazafelé vezető hosszú, egyenes útra tért rá, gondolatai már otthon, a négy fal között jártak. Az utolsó pillanatban vette észre az előtte áthaladó, leszegett fejű gyalogost. Lefékezett, lábával próbálta megtartani magát, de hiába. Átesett a biciklin. A térde rögtön elkezdett dagadni, szerencsére a feje nem érte a földet. Mire feltápászkodott, a gyalogos már messze járt.
