Tekintve, hogy elmúlt a harmadik évezred első évtizede, többféle visszatekintés készült itt Szerbiában is. Ha e Milošević-mentes évtizedet azon személyek listájának összeállításán keresztül elemeznénk, akik a legtöbbet ártottak a 2000 végén beindult reformtörekvéseknek, a múlt erőivel való leszámolásnak és az ország talpra állításának, a vitathatatlanul listavezető Vojislav Koštunica és eszmei társai után előkelő helyet érdemelne Mlađan Dinkić és politikai holdudvara. A kilencvenes évek végén szakértői csoportként indított, majd később párttá avanzsált G17 Plusz az egyetlen csoportosulás, amelynek az emberei az összes 2000 óta alakult kormánynak részei voltak és akiknek a háromból két kormány megdöntésében is döntő szerepük volt, ezek Zoran Živkovićnak a meggyilkoltĐinđićtől megörökölt 18 tagú DOS-kormánya, illetve Vojislav Koštunica első – kisebbségi – kormánya, amelynek rajtuk kívül még az Új Szerbia és a Szerb Megújhodási Mozgalom volt a tagja, illetve ellenzékből azt támogatta a Szerbiai Szocialista Párt.
Mint tudjuk, ha valahol, akkor a politikában mindennél fajsúlyosabb szerepe van a pragmatizmusnak. Esetünkben a cél elérésének, ami egy párt számára a hatalom megszerzése, gyakorlása és megtartása, eszköze a populizmus, a folyamatos ígérgetés és kis pártként az állandó helyezkedés, manőverezés, a felelősségvállalás elkerülése és a kellemetlen helyzetekből történő kihátrálás. Emiatt történt, hogy 2003-ban nemcsak kimenekültek Živković lángokban álló kabinetjéből, hanem még rá is borították a tetőt, emiatt vonultak ki Koštunica kormányából, amikor a Hágával való együttműködés hiánya miatt az EU befagyasztotta az ország integrációs folyamatát. És a jelek szerint ezúttal is ők azok, akik ahelyett, hogy csapatjátékosként a jelenlegi kormány érdekeit védenék és a többiekhez hasonlóan igyekeznének az ellenzéket és a közvéleményt meggyőzni, hogy a kormány stabil és szó sem lehet előrehozott választásokról, belülről bomlasztják azt.
Szerdán ugyanis Mlađan Dinkić pártelnök és Vlajko Senić, a ma már Szerbiai Egyesült Régiók néven futó csoportosulás magas rangú tisztségviselője egymástól függetlenül ugyanazokat a mondatokat nyilatkozták: a kormánynak ugyan megvan a legalitása a hatalomgyakorlásra, azonban elveszítette autoritását. Szerintük a kormányban nem működik a belső kommunikáció, állandóak a viták. Némileg a Szerb Haladó Párt vitorlájába is szelet adott Senić, amikor azt mondta, tiszteletben kell tartani a hétvégi ellenzéki tüntetést és a kormánynak a következő két hónap során eredményeket kell felmutatnia, hogy ezzel igazolja magát. Ebből a kijelentésből, még ha burkoltan és cáfolhatóan is, de kiolvasható, ha e párt úgy ítéli meg, hogy a kormány nem tudja magát tartani, ismét elmenekülnek a süllyedő hajóról.
Pragmatizmusuk része az is, hogy a megalakulása idején magát még liberális pártként meghatározó G17 Plusz ma Szerbiai Egyesült Régiók név alatt átnyargalt a jobb oldalra, egyik újdonsült szövetségese pedig az ex-radikális egykori újvidéki polgármester, Maja Gojković. A kérdésre, hogy erre hogyan reagálnak a párt szavazói, vajon ők is ráébrednek-e egyik napról a másikra, hogy ők igazából jobboldali nemzeti beállítottságúak, a válasz egyszerű. E párt a legutóbbi választásokon az Európai Szerbiáért nagykoalíció részeként szerepelt, a felmérések szerint néhány százalékos a támogatottságuk, ezért valószínűleg minimális számú szavazót veszíthetnek ezen irányváltás miatt, ezzel szemben nyilván úgy ítélték meg, hogy sokkal több szavazót szerezhetnek.
Ehhez pedig remekül használják az általuk most kritizált kormányban elfoglalt pozíciójukat. Populizmusból, beteljesületlen ígéretekből több zsákkal adtak el az elmúlt évek során. Az ezer eurót érő ingyenes részvények mellett még megígérték a nagy állami vállalatok privatizációjának befejezését 2008 végéig (ami még szinte meg sem kezdődött), a munkanélküliek számának megfelezését (történelmi mélyponton állunk), sőt a Mercedes autógyár szerbiai beruházását is, ami szintén várat magára.
Ezzel szemben – nyilván részben a nagy számok törvénye alapján is – azért sikerült eredményeket is produkálni, történt néhány sikeres beruházás is az országban, ezek közül első helyen említendő mindenképpen a Fiat beruházása, amellyel a kragujevaci autógyár két évtizedes agóniájának végére tettek pontot.
A G17 Plusz kis pártként, a maga néhány százalékával 10 éve fontos állami pozíciókat foglal el. Dinkić 2000 novembere és 2003 júliusa között bankkormányzó volt, az első Koštunica-kormányban gazdasági miniszter, a másodikban regionális fejlesztési miniszter, a jelenlegi kabinetben pedig a gazdasági tárcát irányítja. A múlt héten leköszönt Tomica Milosavljević 2002 óta állt az egészségügyi minisztérium élén, de az ő káderük volt kezdetben Božidar Đelić és Radovan Jelašić is.
Mlađan Dinkić a manőverek nagymestere. Valószínűleg most is megtalálja a számítását és csapata ott lesz a parlamentben, megszerzett szavazataival pedig a mérleg nyelve lehet. Persze, felvetődik a kérdés, a következő kormányfőnek – legyen az demokrata, szocialista vagy haladó – feltétlenül szüksége lesz-e egy olyan partnerre, aki adott esetben elsőként hagyja őt cserben.
